Budapest, 1967. (5. évfolyam)

11. szám november - Dr. Pápa Miklós: A Hármaskúttető

A Hangya-forrás felfakadásának helye A Szarvas-kút (Kun Mihály felvételei) sétaút a község szélén, de még az erdőben lejt tovább. Közben elhaladunk egy itt elesett fiatal szovjet katona emlékműve mellett. Nemsokára egy másik, nagyobb és hosszabb völgy nyúlik le a Hármaskúttető csupaerdő oldalából: a Virágvölgy. Széles kaput nyit Budakeszi középső része felé. Ebben is sok öreg fa áll még. A feljebb mélyen bevágódó, meredek oldalú völgy a budai hegyvidék egyik vadregényes tájrészlete. Fokozza szépségét az egyre ritkuló, de még mindig tekintélyes öregerdő. Feljebb a nagy fák erdejét fiatalos váltja fel. De abban is álldogál egy-egy öreg fa. Azután megnyílik az erdő és egy hangulatos kis tisztásra érünk. Itt esővédő házikót és szalonnasütő helyet is találunk. Ez a szépen berendezett kis tisztás: a Csacsi-rét. Idillikus pihenőhely. Innen nincs már messze az „Előre" állomás, ahol vonatra szálltunk. Miközben ide igyekszünk, még egy pompás bükkös részletet érintünk, a Diófástető aljában. Ez a szép és kiterjedt erdőség, mely a Hármaskúttető külső oldalát borítja, régebben nem tartozott Budapest területéhez. A régi határ fent húzódott, a hegy tetején. A főváros vezetősége azonban már korán felismerte a szomszédos erdőterület jelentőségét s a múlt század végén megvásárolta a Koronauradalomtól. Azóta egyik legszebb kirándulóterületünk, melyet a mindenkori erdészet sok szeretettel gondoz. * Órák hosszat barangolhatunk a Hármaskúttetőn anélkül, hogy kifogynánk a szép és érdekes látnivalókból. Eddig az oldalait jártuk; sétáljuk most végig magát a tetőt. Az „Előre" vasútállomástól néhány perc alatt ismét fenn vagyunk a gerincen; idáig terjednek a Normafa rétjei. Itt keresztezi a sétaút a Jánoshegyi utat. Már jártunk erre, de ellenkező irányból, amikor átkeltünk a belső oldalról a külsőre. Innen húzódik a szép hegyhát a János-hegy felé. A Hármaskúttetőnek ezt a kezdeti szakaszát egy századeleji térkép Disznófói-tetőnek nevezi. Nem alaptalanul: az oldalában fakad ez a nevezetes forrás. (És a Szarvas-kút is; a Disznófő a Tündérhegyi út alatt, a Szarvas-kút felette.) Az autóutat kísérő sétaúton csakhamar elérjük a síugrósáncokat. (Tehát az ún. János-hegyi síugrósáncok is a valóságban a Hármaskúttetőn vannak.) A télisport-területet csereképpen szerezte meg a főváros a két világháború között a Haggenmacher-családtól, a kőbányai Pongrác úti telkekért. Most átkel a sétaút a Jánoshegyi út másik oldalára. A keresztezésnél egy öreg szentképesfa ácsorog. Törzsét kéthelyütt vaspántok fogják át. Alatta állt egykor Erzsébet királyné szobra. Gliick Frigyes, a budai hegyvidék lelkes barátja, a Jánoshegyi és a látóhegyi kilátók egyik kezdeményezője állíttatta 1906-ban, saját költségén. A szobor a II. világháborúban pusztult el. Tovább haladva az erdőben, csakhamar elérjük a kilátó-teraszt, a Jánoshegy kúpja alatti nyeregben, s mellette az autóbusz járatok végállomását. Nagy forgalmú vasárnapokon a Jánoshegyi út és környéke kissé zajos már. Ezért az Erdészet egy új sétautat épít beljebb, mélyebben az erdőben. Az egyik szakasza már elkészült; a jövő évben befejezik. Akkor majd két párhuzamos sétaút szeli át teljes hosszában a Hármaskúttető erdős hátát. A hátsó borítón levő reprodukciónkhoz: Révész Imre: Panem (részlet — olajfestmény 1899) A múlt század második felében egyre sokrétűbbé vált a magyar festészet. Alkotói között akadtak olyanok, akik bátor hangú, igazságkereső alkotásaikkal felhívták a figyelmet a fennálló társadalmi rend visszásságaira, megörökítették a forradalmi megmozdulásokat. Ezek közé tartozott Révész Imre is. (1859—1945) Képeinek állandó témája az egyszerű nép, a kizsákmányolt magyar paraszt küzdelmes sorsa. Az 1882-ben elnyert Munkácsy-díj révén három évig a nagy mester, Munkácsy Mihály mellett dolgozott Párizsban. Képei ekkor teltek meg a nép sorsával való törődés felelősségével. Petőfi Sándor iránti rajongása nagyméretű kompozíciókra ihlette. Petőfi a nép között (1884) és Petőfi a táborban (1896) mutatják típusalakító készségének, mesteri jellemábrázolásának erejét. Az elsőn egy rosszul világított csárda közepén, kecskelábú asztal mellett ül a versét olvasó költő. Körülötte azok, akik számára írta. akikről szóltak költeményei. Arckifejezésük döbbent, csodálkozó, feszülten figyelő. Elhelyezésük jól átgondolt, a kép gondosan festett részletek ellenére sem hat zsúfoltnak, erőltetettnek. A tíz évvel később készült másodikon, a harc szünetében alkotó poétát festette meg. A sötét aszfaltréteget elhagyva, színeivel sem drámaiságot érzékeltet. A szürkületben táborozó pihenő katonák hátrahúzódva egyedül hagyják Petőfit, aki elmerengve réved a messzeségbe. Igaz, nem harcra buzdítás közben inkább töprengésben ábrázolta a költőt, de a millenniumi hódolat helyett ilyet festeni is bátorság volt. A festő ez időben Bécsben élt, s csak a nyári hónapokat töltötte Szentes környékén. Itteni élményei alapján született főműve a Panem (1899). Az agrárproletár mozgalmak egyre erősödtek Békés, Csongrád megyében. A munkanélküliség, a nyomor, a létminimumért folyó harc összekovácsolta a szentesi „emberpiac" parasztjait is. A kép éppen ezt a drámai légkört érezteti kenyeret követelő, nyugtalan, elszánt tömegével. A férfiak keserű arckifejezéséből, ökölbe szorított kezéből végső elszántság árad. A kompozíció zártsága az összegyűltek közös akaratára utal. A felhős égbolt, az Alföld végtelenbe vesző horizontja fokozza a sorsuk miatt kesergő emberek komorságát. A kép társadalmi hatását azzal akadályozták meg, hogy a felszabadulásig alig szerepelt kiállításon. A huszadik század elején a Képzőművészeti Főiskola tanárának nevezték ki Révész Imrét. Ebben a korszakában készült képeinek hangja tompítottabb, ritkán üt meg bíráló hangot. Nem tartozott a formai útkeresők közé, de soha nem festett üres, külsőségében pompázó, eszmei és emberi mondanivaló nélküli műveket. 1921—1937 között a kecskeméti művésztelepen oktatta tovább a fiatalokat. Tájképei levegősek, szabad kitekintést nyújtanak a sík vidékre. Faluvégeket, egyszerű falusi utcákat, érett búzaföldeket örökített meg. Nyájat terelő pásztorai, munkához készülődő, vagy munkából megtérő parasztjai sorsukba beletörődött emberek. A vastagon felrakott aranysárga alapszínből kivillanó kék, zöld, piros színek lassan veszítenek erőteljességükből öregkori képein. Öregek (1928) című festménye szinte saját sorsát szimbolizálja. Alig jelzett környezetben egymással szembenülő parasztpár látható rajta. Magáramaradottság, fáradtság, kilátástalanság árad belőle. Fiatalkori képeinek bátor hangvétele, Panemjének forradalmi ereje azonban napjainkban is emlékezetessé teszi munkásságát. Csap Erzsébet 33