Budapest, 1967. (5. évfolyam)
11. szám november - Keszthelyi Zoltán: Szerelmem tárgya: Budapest
báránya, itt, az ősz és tél között. Lakásom mindig durván elvetélte nyugalmamat: utcára költözött, utcára, melynek nincs vidám varázsa, *zived felé jégdárdákat dobál, armónikázó szél nyakadba rázza csillagzatát s ez csípős hóból áll. Nem szívlelik e lassú panaszoktól terhes zenét, ó, nincsen költemény és szemrehányóbb hang, mi égre forrjon decemberben, december elsején. E hóban markolt életbe az éjfél, napok sötétjén erre gondolok, lompos telem, szorgalmasan kísértél mindenhová, akár a farkasok. Fáklyás diákok városában éltem . . . Nyelvem csúcsára keserűn szalad a hangja-fosztott lázadás, a szégyen, savanykás ízben fekvő gondolat. (1937) A Népszavában jelent meg, a cenzúra behozatala előtti évben. Harminckilencig az Elöljáróságon dolgoztam, majd azt otthagytam, s angol nyelvtanítással kerestem meg a kenyerem. Kitört a háború, még nem dúlt Budapesten, a kétségbeesett emberek kivándorlásra gondoltak az utolsó percekben. Sok tanítványom kivándorolt, ám a többség itthon maradt, itthon reménykedett. Náci-Németország már kipróbálta fegyvereit Spanyolországban, és azokkal a fegyverekkel ostromolta később Angliát, miután legázolta Európát. Engem is elsodort a vihar. 1945-ben kerültem elő, amikor barátaim gyűjtögetni kezdték nyomtatásban megjelent műveimet és kézirataimat. A halott feltámadt, és újra énekelt. A felszabadult életnek még nem tudtam annyira örülni, hogy azonnal versben örökítsem meg. Előbb a Békesség izzó csipkebokra című versemben a háborút idéztem meg, csak ezután írtam meg az öröm, a szerelem, az újjászülető Budapest himnuszát, 1948-ban. Boldogan szólongattam az örömöt; fiatal házasember voltam, és megszületett a jövendő reménysége, a Gyermek, aki ma már húsz éves, tele van idealizmussal, mint az apja volt pályája kezdetén. íme néhány sor Az építés, újjászületés dicsérete című versemből: S a duzzadó Dunába dugta Fájós lábát a zsendülő hegy. Nyíló virággal köszöntötte A dolgozó koránkelőket. Szétáradt arcán a melegség, El-elnézvén a pesti partot. Honnét a gyenge, illatos szél Néhány dalocskát odahajtott. . . (1948) 1949-től 1953-ig kevés jót írtam, inkább fordítottam. örülni akartam gyermekemnek, a feltámadt városnak, ám egyszerre csak visszatért belém a szorongás, a bizonytalanság, úgy éreztem, megfulladok. Lázadoztam a lélekmérgező gyanakvás ellen, de ennek nem adhattam hangot. Arra gondoltam, föl kell nevelnem kislányomat, aki már elég szépen beszélt . . . Utódomban leltem vigaszt, és énekbe foglaltam sokszor. Amikor először indult el iskolába, a hosszú utcában utána néztem; aggódva kísérte szemem, amíg el nem rejtette előlem egy vastag törzsű fa . . . Egy strófa az ílsőosztályosokból: Mikor először mennek iskolába, Nekik köszön a szeptemberi ég, Őket kisérik, arany fényben ázva, A szőlőfürttel terhes venyigék ... (1954) Nagyon szerettem a városnak azt a részét, ahol tizennyolc évig laktam, az unalmas, egyhangú utcát, a Szent István körutat, a parkba vezető Victor Hugo utcát, a kis propellert, a Margitszigetet, virágágyaival, a Duna hullámait, az esős tavaszt és őszt, a hóval borított sziget útjait, padjait. És el kellett válnom attól a tájtól, elköltöztem a város egy teljesen új területére, ahol csaknem egy év alatt házak nőttek a magúba. Most itt élek, egyedül, és visszagondolok az újra megtalált boldogság éveire. Régi lakóhelyemet így írtam le — a vers címe Is: Lakóhelyem A ház, ahol megtelepedtem, Esztendők óta helyet ád, Tél haván, nyári hevületben Szemem varázstükörbe lát: Egy völgybe néző, erdős ormon Kertes házat építgetek, Izgalmamban elfullad torkom. Legyeznek szellős fenyvesek. A ház, ahol megtelepedtem, Termékeny táj szülőhelye, Szűz földeken hajdina serken S nevet a pufók csemete. Mintha nem is a földön élnék, Mikor a szemem lehunyom, Előttem tarka mesetérkép Mondja: hol járjak, mely uton. Mielőtt folytatom, megmagyarázom, miért került versembe a hajdina szó. Gyermekkoromban egy zalai faluban laktunk, házunk mögött félholdnyi szántóföld, azon termesztettünk hajdinát, s úgy ettük, mint a rizst. Akkoriban nem kaptunk rizst, a hajdina helyettesítette. Sose tudom, mikor és miért írok le vidéki eredetű képeket. Úgy látszik, tudatom és ösztönöm összeházasította a pesti és a vidéki emlékeket. Szerettem a meséket, a világnak igazságot szolgálutó mesebeli királyokat, a betegeket és az öregeket is; szerettem az orvosokat, akikkel már gyermekkoromban megismerkedtem. A ház, ahol megtelepedtem, Regebéli, rokkant király, Reszketve áll és porlepetten, Relé a lélek hálni Jár. Elfordul tőle, aki látja S az idegen nem érti meg: Miért hajlott a lába, háta? Mért nem jön orvos, ha beteg? Bombasújtott volt kezdetben az a ház. Sokáig nem gyógyították meg. Iskolás volt a lányom, amikor tatarozták. Ma már szép. s amikor arra járok, elszorul a szívem. Nosztalgiát érzek. A ház, ahol megtelepedtem, Óvta egynapos gyermekem. Aki a fagylaló hidegben Forró reményt adott nekem, Forró reményt, hogy építhessek Egészséges, új házikót, Mesélhessek a gyermekemnek, Én, a hatalmas behemót. A ház, ahol megtelepedtem, Háborús emlékekben él, De az álomban, képzeletben Megújítja a szenvedély; És nincs erő, mely versenyezne Veletek, ábránd s képzelet! Előttetek erdei mezsgye Mutat sarjadzó életet. A ház, ahol megtelepedtem, Valamikor tavasz haván, Úgy él az időrengetegben, Mint erős sziklatartomány. Sorsunk e ház, és benne lépked Lánykánk, szivében rege kél: Tán ő rajzolta a térképet, Melybe a világ belefér. (1953) Ahogy ismét leírom ezeket a sorokat, kissé restellem magam. Túlságosan világosak és könnyen érthetők. Néha attól tartok, hogy nem „modernül" mondom el gondolataimat. Nemrégiben több nyilatkozatot is olvastam arról, hogy ami látszólag érthetetlen, vagy homályosan megfogalmazott, az a modern; korunk sem érthető első észleletre. Olykor bizony értetlenül állok meg Budapesten, értetlenül hallgatom a fiatalságot, értetlenül fordítok hátat embertársaimnak. Talán nem vagyok elég modern? Talán az évek nem hagytak nyomot bennem? Talán csapdába került lírai mondanivalóm? Minderre nem tudok válaszolni. Válaszoljon az utókor. Mielőtt befejezem versekkel tarkított mesémet, hadd említsem meg a Rózsadombot. Gyermekkoromban elérhetetlen birodalomnak tartottam, úgy éreztem, hogy villáiban nem is földön született emberek élnek, hanem távoli bolygók szülöttei. És egyszercsak oda került a lányom. Nyaralt egy néninél... Szentimentális helyzeteket teremt a valóság, mondhatnám úgy is: az élet ... Egyszerű dalt másolok ide. Katiról és a Rózsadombról, egész Budapestről: Májusi dal Hegykoszoruzta Budapest, Reád száll első gondom. Szorgalmas néped bokrain A rügyeket kibontom. Ha fagyos szél jeget sodor. Vagy rontó vihar nyargal, Szerelmem mindig résen áll És harcot vív a bajjal. Ti, szorgalom dús lombjai, Ti, gyermekszavú parkok, Ti, hirtelen nőtt házsorok, Honnét a dal kihajtott, Értetek élni érdemes, S biztatni gyermekünket. Hogy minden hajnalhasadás Nagy öröm, ritka ünnep Hidakkal ékes Dunapart, Ti, Margitsziget fái, Az örömről jó veletek Beszélni és vitázni, A jövőről jó veletek Álmodni — hogy az álom, Mint a mesében, szív szerint Igaz valóra váljon. Iszkolj el, pusztulj, jégeső. Májusi nap, hevülj fel, örvendezz, nyiló Rózsadomb, Növekvő gyermekünkkel! (1953) 21
