Budapest, 1967. (5. évfolyam)

11. szám november - Keszthelyi Zoltán: Szerelmem tárgya: Budapest

Keszthelyi Zoltán Szerelmem tárgya: Budapest Nem vagyok budapesti születésű, csupán „bevándorló". Első élményeim Csepelhez kötnek, a gyárhoz, ahol a többi gyerekkel együtt részesültem a csokis rizsből, a kakaóból. Ott írtam első, siralmas versemet, tízéves koromban, Szegény diák címmel. Eltűnt. Nem emlékízem reá. Csepeli emlékeimben megjelenik a lehorgonyzó Graf Zeppelin. Én is beléphettem a szivar alakú légi járműbe. Azután köd és homály. Elköltöztünk, és a Ranolder utcában fociztam rongylabdával. Alig melegedtem meg a Ferencváros peremén, máris továbbmentünk Pesterzsébetre. Itt ismerkedtem meg kamasz koromban Földeák Jánossal; már tizenhat éves korában egy könyvtárra való könyvet gyűjtött össze. A Nyugat évfolyamait is olvastam nála. Együtt terveztük meg első antológiánkat, még két másik kezdő íróval együtt. Versenyeztünk, melyikünk műve jelenik meg előbb újságban vagy folyóiratban. Ma sem tartunk szünetet. Erzsébeten a Kende Kanuth utcában laktunk, düledék házban. Fén>es délelőtt volt, apám pipára akart gyújtani, kifordította dohányzacskóját, hiába, nem volt benne egy gramm dohány sem. Az Isten is apámra gondolt, amikor bevezette barátomat az udvarra. Formái fapipájából libegett a jószagú füst. Nem „nyolcas" dohányt használt, a legolcsóbbat, hanem drágábbat. Tehette. Kereső ember volt, fiatal könyvkötő segéd. Évtizedek múltakel, küzdelemmel, háborús rémségekkel, és egy napon megszólalt a hangja a telefonban. Akkor jutott eszembe az a napos délelőtt az udvaron. Megsxületett a vers — Levél régi barátomhoz —, idézem néhány sorát: Emlékszel-e — kérdem hévvel — gazdag voltál, Ifjú segéd, Általadtad az apámnak púpos dohányzacskód felét? Meggyömködted csibukját és . . . versenyzett az ifjú s öreg, És a parázs kihunytával fóllángoltak az énekek. Szállott a hang, érdes nóta, mint a tavasz örömdala, Én meg halkan énekeltem, nem Is felejtem el soha, Halkan dúdoltam a nótát a szegényes udvar gyepén, A sugárzó magasságban bodros füsttel babrált a szél. (1955) Rózsahegyi György rajza Nem a legsikerültebb versem, mint dokumentumot említem. Most kapok észhez, a szerkesztő megmondta, hogy budapesti hangulatú verseket fűzzek össze. Nem tudom, hogy a régi Erzsébet beleillik-e cikkembe? Talán igen. Fél óra alatt könnyűszerrel begyalogolhattam a Ferencvárosba. Ez a táj adta nekem a legtöbbet. Szűk, hagymaszagú utcáit és házait sosem felejtem el. Sok versre és elbeszélésre inspirált a Ranolder utca, a Gát utca, ahol hosszú időre lehorgonyoztunk. A Gát utca 22. számú házban vegyes egzisztenciák laktak: kistisztviselők, kispolgárok, a társadalom kitaszítottjai, hivatásos forradalmárok és a sors jóvoltából lázadók. Onnan jártam gimnáziumba, miután két hosszú éven át dolgoztam. Voltam szövőmunkás, házitanító, biztosítási gyakornok, levelező egy szállodában . . . Tehát az életből kerültem vissza az iskola padjai közé. Azt hittem, hogy az értittségi bizonyítvánnyal kinyílnak előttem az előkelő hivatalok. Nem nyíltak ki. A kilencedik kerületi Elöljáróságon alkalmaztak mint állandó jellegű szellemi szükségmunkást. Igen-igen boldog voltam, amikor megkaptam első fizetésemet, és hazavittem Mester utcai új lakásunkba. A nyomasztó hangulatú bérházat már előkelőbb lakóhelyről idézhettem emlékezetembe. Ott született a bérház című versem, a Nyugat közölte. Úgy érzem, ennél érzékletesebbet azóta sem írtam. Teljes egészében ideiktatom: Pirkadatkor, mély alvás után, midőn érett narancsként lóg a Nap, s a nyugalom kedvesen köszönt, idézem, bérház, szürke tájadat. Csúf épület, tetődön rozsda, szenny ég: törölhetetlen álom, durva jelkép. Ifjúságom benned énekelt, Rekedten, mint a göthös nagyapák, szobás-konyhás lakásban, udvaron, hová a kór lebbenti harmatát, s a napvilág csak késő délben ér el vigasztalan, homályos ékszerével. Koplalók és könnyezők között három naptárnál több is szétszakadt — S nézték egymást bizalmatlanul mint bosszúálló, hallgatag vadak az éhhaláltól reszkető szegények és önfeledten vártak eleséget. Itt üldögélt, este küszöbén részegék családja és a lány, kinek nem lesz leánya, sem fia, kinek szerelme perzselő csalán: megbánta, sírt a háznak sok legénye, hogy belebámult melle közepébe. Vinnyogó, fogatlan nénikék hadartak össze tücsköt-bogarat, vércseujjuk, féltékeny szemük a batyujukra penészként ragadt, szorgalmasan billegtek körbe-körbe, rlmánkodásuk ajtónkat söpörte. PengeélO szó illette szám, ha gyomromon a kín terpeszkedett, nem segített már a könnyítő káromkodás, se jég, se fergeteg. A nyár, a tél ikerként ballagott itt s egykedvűen hallgatta koplalóit. (1937) Magyarország rohant a veszedelembe, a megsemmisülésbe, politikai pereket produkáltak, Európa egén megjelent a háború kísértete. Az én szűk világomba betört a kétségbeejtő külvilág, nyomorúságával, lázongásaival, embertársaim keserűséges tiltakozásaival. Nem előre elhatározott szándék vezetett, amikor zsoltáros hangú versben tiltakoztam a szorongató valóság ellen; nem játszottam meg a forradalmárt sem. Decemberi zsoltár című versem mégis forradalminak sikerült. Ösztönömmé vált a tiltakozás a pusztulásba sodró igazságtalanságok ellen. Nagy sikerrel szavalták, más verseimmel együtt, a zsúfolt munkásotthonokban. Nem írom le teljes egészében, mert — harminc év után — javítanivalót találok benne. Következő könyvemben talán végérvényes formában kerül az irodalomba. Csupán ez a három strófa álljon itt emlékeztetőül: Kerüld fagyos korodnak félelmét zord lelkem, beszédes most a halovány idézgetés, mely ólomsúlyokat hord s elrévedez csavargók nyomorán; otthontalan bolyongunk, mint a béke 20