Budapest, 1967. (5. évfolyam)

10. szám október - Puruczki Béla: Kiránduló kalauz

Mozaik a főváros történetéből Egy 48-as honvédtiszt nekrológjából Szende Béla (1823—1882), aki 1873-ban honvédelmi miniszter volt s előzőleg a szabadságharcban mint honvédtiszt vett részt, különösen Buda vára bevételekor tűnt ki vitézségével. 1882-ben bekövetkezett halálakor Eötvös Károly írt róla nekrológot az Egyetértés című, akkor igen elterjedt napilapban. íme egy részlet a nekrológból: Legalább háromszor kértem: mondja el, miként mászta meg 1849-ben Buda várát, de készakarva mindig másra vitte át a beszédet. Hanem Budavára ostromából mégis elbeszélte egyik kalandját. Fent volt már a várban, s zászlóaljának élén az Úri utcán vonult előre a királyi várpalota felé. Görgey kiadta a parancsot, hogy kegyelmet nem szabad adni senkinek, aki fegyverrel áll ellent. Amint egy ház előtt elmegy: éppen egy osztrák katonatiszt akar kijönni a kapun, kezében kivont fegyverrel. Egyszerre három-négy honvéd ugrott oda, hogy leszúrják. Szende észrevette, hogy a tiszt mellett ott van neje s egy kis gyermeke is. Hirtelen odalépett, leütötte a honvédek szuronyát s azt mondta a tisztnek: — Nem szabad önnek e házból kijönni, míg érte nem küldök. Legyen nyugodt. S aztán odafordult a honvédekhez: — Fiaim, neje és kis gyermeke szeme láttára nem szabad ezt a tisztet leszúrni. Őrizzétek ebben a házban. Bezáratta a kaput, odarendelt őrnek két legényt s a vár teljes elfoglalása után maga kereste föl azt a házat, hogy átvegye a tiszt fegyverét s őt magát, mint foglyot átadja az új várparancsnokságnak. Az asszony és a gyermek térdenállva akartak neki életükért kezet csókolni. Szende ezt meg nem engedte, de még a nevét sem mondta meg a megmenekült osztrák tisztnek. ... Ez pedig egy ismert nevű, horvát családból származott s később a zsarnoki bosszú borzalmas napjaiban a temesvári helyőrségben magasb katonai rangot viselt. Egyszer meglátja ott Szendét valami rendőri vagy katonai hivatalban. Szende akkor üldözött, internált, rendőri felügyelet alatt álló szegény ember volt, polgári ruhában. Akkor is zaklatás gyanánt rendelték a hivatalba. Az osztrák tiszt csak nézi, nézi mereven. Egyszer hozzá fordul: — Volt-e ön honvéd 1849-ben? — Voltam. — Jelen volt ön Budavára bevételénél? — Jelen. — Nem ön mentette meg ebben és ebben a házban egy osztrák katonatisztnek és családjának életét? — Meglehet. Nem emlékszem már. A tiszt elsietett s pár perc múlva nejét és gyermekét odahozta. A nő nyomban biztosan felismerte Szendét, s ő a hála kitörő nyilvánulásai közt többé nem tagadhatta nemes tettét. Az osztrák tiszt rögtön elkövetett mindent, lótott-futott a legmagasabb helyekig, hogy Szende minden üldöztetéstől megmenekedjék, sőt ügyvédi diplomáját s az ügyvédkedés jogát is visszanyerje." Eötvös Károly ezekben a sorokban nemcsak a fiatal honvédtiszt nemes cselekedetét rögzíti le, de jellemzi vele az egész magyar honvédség szellemét. v- gy. Utódok kerestetnek ötvennyolc telepes polgárral indult meg Pesten a vásosi élet a török kiűzése után, 1687-ben. A Bécsből Budára küldött császári kamaraigazgatóság alkotta meg e polgárok felesketésével a községi szervezetet és ennek élére Watula János Jakab harmincad ellenőrt, mint bírót állította. Az első háztulajdonos polgárok a következők voltak: Hamer Kristóf kádár,' Proberger Jakab serfőző, Suchentrunk János kovács, Knöper János Bálint zászlótartó, Karpfenstein István, akiről később a Teleki tér melletti mai Karácsony Sándor utcát nevezték el, Jaskó Mihály molnár, Pressl Pál fürdős, Sax Simon köteles, Riemer Márton Mihály, Mihályffy Mihály, Vencel von See, Lendvay György, Grünwald Pál puskaagy készítő, Sötér Ferenc szolgabíró, Szentiványi István puskaműves, Tobisch János szűcs, Wassermann Katalin özvegy, Purganovszky Miklós szappanos, Hasel György, Bindtner Miksa, Kopf Mátyás, Kalcher Márton, Ormosdy Jakab szappanos, Tóth Mátyás, Manny András, Szabó József, Pasch Mihály csizmadia, Sultz Mihály szűcs. E háztulajdonos polgárokon kívül voltak ház nélkül is befogadott első telepes polgárok, még pedig Gyöngyösy János, Meri János kereskedő, János György, Döpfel Mátyás pék, Krabschikné, Thot Mihály, Fische Márton cserepező, Szemerédy Benedek, Kleinhackt György, Ficsorné, Klein Ábrahám ács, Lakatos Gábor puskaműves, Szabó Kozma, Szappanos Miklós szappanos, Mészáros Sándor molnár, Kiss Pál fuvaros, Raab Mihály gazda, Urbán János mészáros, Kováts János, Gongati Márton gombkötő, Mihazin, Pürkárt Pál tímár, Herold Henrik Szigfrid patikus, Szabó Istók földműves, Steinbrecher György kalapos. Ide tartoznak a tisztviselő, ház nélküli polgárok: a bírónak említett Watula, aki azonban az 1688. év elején elhagyja Pestet, néhány hónapi tartásdíj hátrahagyásával, amiért pert is akasztottak a nyakába, azután Dalmady Sándor, Kayser Arnold János és Senigen János. Érdekes lenne tudni, hogy 280 év után vannak-e még leszármazóik az első telepeseknek? S van-e abból az időből valami emlékük? Az első városi tanács 1688. év június 28-án alakult meg. Ugyanis az új telepesek megunták, hogy valamennyien folyton ülésbe járjanak és ezért Wériéin budai kamaraigazgatót, a bécsi kormány itteni polgári kormányzóját arra kérték, hogy alakítsa meg városuk közigazgatási és törvénykezési hatóságát. Ez meg is történt. Knöpper János Bálint, a zászlótartó lett a bíró, Dalmady Sándor, Proberger Jakab, Lendvay György, Kayser János, Senigen János, Tóth János pedig a tanácsosok. Ez a városi tanács minden kedden és pénteken ülésezett, bizonyára a bíró házában, amely az akkori Főtér 185. számú ház volt, ahol később a Tömöry-éle „vasudvar" épült. Két nap múlva a kamaraigazgató felszólítja már a tanácsot, hogy válasszon a város részére házat, ahol a tanács, ha nem is mint független, de mégis mint tanácskozó, javaslatokat tevő és bizonyos végrehajtó hatalmat is képviselő testület ülésezhessen — a nyilvánosság kizárásával. A tanács a Főtér 192. számú házat vette igénybe, amely eredetileg két földszintes viskó volt. A választás nem volt valami szerencsés, mert akkor még gazdátlan volt a későbbi piarista telek (a mostam Tudomány Egyetem bölcsészkarának helye), amelyen ha városház épült volna, ma talán dísze lenne a Duna-partnak. De kigondolt akkor a jövő képére, a látványos, világvárosi, szép tájképre, amikor még ötvenhárom év múlva, 1741-ben nem volt a városháza tanácskozó termében sem asztal, sem szék s vagy széket hozott magával, aki le akart ülni vagy üres hordót gurítottak be az udvarról ülő alkalmatosságnak. Elfelejtett hagyomány Vendégeskedés, áldomásozás és az ezzel összekötött pazarlás Buda város középkori törvénykönyve szerint súlyos bűn volt. Ötszáz év előtt a budai polgárok keresztelőbe csak a keresztkomákat hívhatták. Ha mégis úgy örült a fiatal apa az újszülöttnek, hogy másokat is vendégül látott, minden személy után 2 forint bírságot fizetett. Fényes lakodalom is borsos büntetéssel járt, mert csak tizenkét családot volt szabad meghívni erre az örömnapra. Ha a vendéglátó ezt nem tartotta be, 40 forint büntetéssel sújtották. (Mi lett volna Tolnában, ahol most volt egy lagzi ötszáz vendéggel?) — A halotti tort ülők számát nem tartották szükségesnek korlátozni. Emlék egy temetőről Robespierre hűséges menyasszonya: Gautier Héléne, a Comédie Frangaise ünnepelt művésznője itt Budán, a mai Szilágyi Erzsébet fasor bal oldalán, ahol az állami kórház áll, az egykori s már teljesen kiürített, vízivárosi temetőben találta meg nyugvóhelyét. Az 1900-as évek elején még állt a pirosas-barnás gránitoszlop, amelyről azonban a metszett betűkből már több lekopott és csak ez volt olvasható: Hier ruh ... a . . ene Gautier Geb . .. Paris, am .... 1770 gest.... 1 A nagy tehetségű, finom műveltségű, híres színésznő, 1798-ban menekült Bécsbe. Itt, a császárváros színházában nagy feltűnést keltett fiatalos szépségével, gyönyörű alakjával, élettel telitett játékával. Egykori írások szerint az ünnepelt dámát a császári ház is vendégül látta. Umwert gróf, a pesti német színház pártfogója több izben hozott a bécsi színházból színészeket Pestre, az itteni színielőadások színvonalának emelésére és az egyik ilyen kirándulásra felkérte a kitűnő francia színésznőt is, 1800-ban. Ez el is jött hozzánk, de itt megbetegedett, meghalt és a csendes Víziváros fogadta magába. Casanova budai kalandja Casanova Giovanni Jacopo de Senigalt, a szerelmi botrányairól világhíres olasz kalandor nevét vette fel a vízivárosi Batthyányi téren levő, egykori Fehér Kereszt fogadó gyönyörű, rokokó műemlék épületében berendezett éjjeli mulató. A katona, hegedűművész, csodadoktor, a párizsi lottó igazgatója, a rokokó kor erkölcsének és pénzügyi szellemének e legtehetségesebb képviselője azonban aligha szállt meg ebben a budai fogadóban, mert a sok helyről történt, sokszoros menekülései után utoljára 1782-ben futamodott meg Velencéből, hogy Csehországba szökjön üldözői elől, a Waldeck grófok könyvtárnokának. Sietős útja miatt aligha volt pénznek bőviben, hiszen léhán megírt emlékezéseiben maga vallja, hogy Kosztjics Péter vendéglősnél szállt meg a tabáni Hadnagy utcában. Velence — Csehország közötti bolyongása közben érkezett Budára a sokat szeretkező 57 éves, öregedni nem akaró széptevő, bizonyára azért is, hogy a csodásnak mondott rácfürdői hévvízben visszaszerezze elillant ifjúságát. Itt érte aztán a csúfos kudarc. Szemet vetett a rác vendéglős szépséges leányára, meg is szöktette, de annak udvarlói a Gellérthegy tövében elfogták és félholtra verték. Vérében fetrengve csak másnap tért magához. Atvánszorgott Pestre, Schneider József ötvösmesterhez, akivel üzleti viszonyban lehetett és nála pihente ki budai fáradalmait. „Már attól féltem — írja lemondó hangon —, hogy a Dunába dobnak. Ha ez Velencében történik velem, laguna lett volna a sírhelyem!" Az eset történetéhez tartozik, hogy negyven évvel ezelőtt napilapjaink, folyóirataink erősen vitáztak, hogy a nevezetes Jacopo tényleg itt járt-e nálunk, és egész irodalom keletkezett a „nagy" kérdésről. Most jár a híre, hogy a duchcovi kastélyban, ahol a szélhámosság művésze, a minden tudományban járatos udvari csiszoltságú, a testi ügyességben kiemelkedő, csak a szerelemnek és a szerelemből élő világcsavargó élete utolsó éveit élte — Casanova emlékmúzeumot rendeztek be. Százhetven évvel a halála után így emelkedett a halhatatlanságba. Előzőleg még 1918-ban, Casanova Társaság (Société Casanovienne) alakultavilághirre vergődött, „nagy ember" emlékének ápolására. 46