Budapest, 1967. (5. évfolyam)

10. szám október - Puruczki Béla: Kiránduló kalauz

Szerkesztői segédeszköz: máglya és fokos Nyilvánosan elégette Csokonai egyik, a francia nemzetet dicsőítő versét Kemény Lázár, a Kis Társalkodó című újság szerkesztője a pesti Búza téren, a későbbi belvárosi Sebestyén, majd Fehér rózsa téren, amely a városszabályozás folytán megszűnt. — A harcias szerkesztő a megszégyenítésnek szánt verségetés után néhány napra újságjában a következő paprikás cikket közölte: „Csokonai Vitéz Mihály úr, akit személyem talentuma szerént tisztelni bátorkodik, akiben nem tsupán a lélek culturája, de a poétái invenció is bőséggel buzog, ez a kiváló Magyar nem átallotta Személyemet s vele együtt a Kis Társalkodót oda tsepülni, hogy egy otromba gezemicét külde közlés céljából vers gyanánt. Az én közönségesen ismert fokosom, melly a magyar cultura, a magyar nyelv, a magyar szellem védelmében mindig lesújt, ha dudvát lát nőni, egy symbolikus tsapással hadd terítse földre domine Csokonait is. Az ő magyar szelleme nem átallott „a ditsö Frantzia Nép Költői Szelleméhez" felfohászkodni. Miért adresszálja zengeményét oda, amikor az tőle idegen és csak itt kaphat méltó visszhangot! Én nyegle poétái szeszélynek vélem e megnyilatkozást, amellyet meg kell bélyegezni, mert mi lenne, ha jobbjaink nem itt, a magunk szerény portáján, hanem a kintses külső országokban keresnék a vigasztalást?! . .. Domine Csokonai! Mi magyarok vagyunk! Aki pedig másfelé kacsént, arra letsap a magyar fokos!" Közli: R. Rév Sándor Vízhordó fiú. Erdey Dezső szobra a Városligetben (Zaránd Gyula felvétele) Dobos Hajnal ESŐK Orgonasövény, felmagzott hagymaszárak Nevelhetetlen vadonba zsúfolt konyhakert Három betongyűrű a fal tövében Gyermekkor oázisa, képzelt mesevárak. Már csak ilyenkor tudtok hatni rám, megázva Városi por- s koromruhától tisztult levelek Nyers-zöld fellélegzés az ágak csúcsain, kik duzzadó ujjakkal nyúltok a világba, s kihívtok, ha megkötöttétek a zivatar szelét, mert írni kell. Versemre lehullott hirtelen valamelyik fáradt levélről egy súlyos csöpp: hozzám-elküldött szemrehányás, színtelen pecsét. Csak belül nem jönnek erős záporok, pedig úgy egyszerűsödnék hirtelen, úgy szabadulnék nyomasztó csöndjeimtől, hogy néha már meghalni akarok. Akkor kiülhetnék a szívem elé halkan És meghallgatnám a vérem zuhogását Mesélni mellémülne a gond is akkor És nem űznénk egymást megrontó haragban Mert az idegeket feszíti a megalvadt erő Az agy rögössé vált, és felhasadva vár A tüdő fája összezsugorodott a kínban Csak hozna már esőt a jaj-terhes idő! 1967 47