Budapest, 1967. (5. évfolyam)

10. szám október - Puruczki Béla: Kiránduló kalauz

MESTERHÁZI LAJOS Fiatalok az; úton A budapesti fiatalok nyár on át a balatoni országúton tartózkodnak, autót stoppolnak. Én mindig megállok nekik, ha egyedül utazom. Részben, mert én is csak gyalog tanultam járni, s az autózást én is csak stoppolással kezdtem; részben, mert az igazságtétel íratlan szabálya szerint ki kell egyenlítődnie valamiképpen, hogy az egyiknek van, a másiknak nincs; részben gazdasági ösztönből: minek utazzam üres kocsival; részben, mert imádom a nagylelkűségemet. Azonkívül ezek a budapesti fiatalok nagyon kedvesek és szórakoztatóak. Különösen, ha többen vannak, s hozzám nerr. szólnak: beleélhetem magam, hogy az uraságok sofőrje vagyok, és ősi cselédfurfanggal figyelhetem, ítélhetem őket. Mindig fennkölten társalognak (ahogy a személyzet előtt illik), leginkább zenéről és képzőművészetről. És nagyon modernek. Pontosan olyan fennkölten társalognak, mint annak idején mi; pontosan olyan modernek, mint annak idején mi voltunk; sőt: pontosan azt tartják modernnek, amit annak idején mi, Bartóktól a Bauhausig, pontosan ugyanazt. (Keresztre ugyan minket sem feszítettek érte, mégis érezhetem magam valami Szent Péter redivivus-félének Constantinus korában.) Ha tehát nem kötne is négyszeres apaság, sőt, már nagyapaság a fiatalokhoz, ezek a fennkölt és modern eszmecserék a hátam mögött mindenképp meleg rokoni kapcsolatokat szőnének közöttünk. De mindettől függetlenül is: szórakoztató együtt lenni olyanokkal, akik azt hiszik, hogy őket soha, de soha nem fogja megriasztani koszorúérgörcs éjszakánként, akármennyit dohányoznak. Megállok hát nekik, és mert gyorsan hajtok, ők meg általában későn intenek, kissé odább tudok csak megállni; és mert az országút árkában néha meglepően nagyszámú és méretű pogygyászokat rejtegetnek: mire felcihelődnek és indulhatunk, elég sok idő eltelik. Én újra kezdhetem előzni a kocsikat, amelyeket korábban megelőztem. Néha meg, nagy forgalomban, hiába húzódom a padkára, még dugót is okozunk. A fiatalok látják ezt, és buzgón bocsánatot kérnek; elmondják, milyen szerencsétlenül jártak: a város határában stoppoltak egy Opelt, de az pechjükre a martonvásári állatorvosé volt, vagy a kápolnásnyéki téesz agronómusé... Én olyankor a magam stop-technikájára gondolok, amit Európa-szerte sikerrel alkalmaztam. Megkérdezem tőlük: miért nem a budaörsi benzinkútnál stoppolnak? Hiszen ott megtudhatják az úticélt, átszállás nélkül juthatnak el akár Keszthelyig. Egész sor fiatal válaszolta erre pontosan ugyanazt: „Aki az országúton megáll, az biztosan fölvesz. A benzinkútnál várakozó kocsik gazdái többnyire kitérnek. És mi szégyelljük magunkat, amikor a felnőttek hazudnak." Majdnem szó szerint ebben a fogalmazásban, egész sor fiatal! Először kutattam is: nem ismerősök-e, nem közös társaságból valók-e ? De nem. Aztán kutattam, van-e irodalmi előzménye a fenti három mondatnak. De nincs. Vagyis itt a folklór olyan csatornái működnek, mint a pesti vicc esetében. Egy egész városnak egész nemzedéke ugyanazzal a kész válasszal érvel. Az érv ránk, idősekre megszégyenítő. A fiatalokat illetően pedig meghatóan szép. Igaz? Annyira meghatóan szép, hogy már-már elhatároztam, írok én is valami ámulva tisztelőt az új nemzedék őszinteségéről, igazságszeretetéről, míg ezzel szemben mi... (Habsburg-elnyomás, Rákosi-féle vezetés hibái, stb.) Aztán elkezdtem töprengeni: tulajdonképpen mit hazudnak azok a felnőttek ? És mit mondanának, ha őszinték volnának ? Először is: biztos, hogy nem mind hazudik, aki nem akar utast fölvenni. Ha olyan érve van, amit a konvenciók sérelme nélkül megmondhat! Nem mondja meg azt, amivel a stoppolót szükségtelenül megsértené. És nem mondja meg azt, amivel önmagát szükségtelenül rossz fényben mutatná be. Tehát a hazugságával vagy udvarias, vagy magát igyekszik nemesebbnek fölt/intetni. (Körülbelül olyan mértékben, mint egy fennkölt diskurzus zenéről és képzőművészetről, modernül.) Ezenkívül lehetséges még aljas hazugság is, bár autóstop esetében alig-alig, hiszen nincs szükség rá. Az őszinteség, a kegyetlen és durva őszinteség a fiatalság privilégiuma. Mi is éltünk vele. És hazudni mi is jó szüléinktől tanultunk, mint minden gyermek. Sokáig rugdalóztunk ellene, mert a hazugság kényelmetlen; aztán megszoktuk. Mondjam azt, hogy „vivre avilit" ? Olcsó és tetszetős volna, de még az autóstopnál súlyosabb ügyben is csak féligazság. Ellenállok az elvi eszmefuttatás csábításának és oda térek viszsza, hogy tehát a fiatalok a nyílt országúton stoppolnak, ezzel nekem meg az egész forgalomnak kényelmetlenséget okoznak, maguk szükségtelen kockázatot vállalnak; ahelyett, hogy a budaörsi benzinkútnál megkérdeznének tíz sofőrt — hála az Áfornak nem tíz, de harminc áll ott mindig —, meghallgatnák a kifogásokat, hinnék vagy nem hinnék, s végül megtalálnák az emberüket. Alegéri az őszinteségnek ez a smoksága a kényelmetlenséget és kockázatot ? Egyáltalában mi ez és honnan származik ? Mert hogy nem csupán generációs dacról van szó, az nyilvánvaló. Az egészen konkrét történelem, tehát a politika is ad bizonyos ízt az ügynek. A fiatalok őszinteség-keresésének megvan az irodalmi előzménye. Az egész jelenség, hogy úgy mondjam, gesunkenes Kulturgut; eredete az ötvenes évek derekának társasjátéka, a sorozatos és ellentett előjelű nyilvános önkritikák. (Valójában nem a hazugság, hanem egy nagyon is hangos őszinteség-bizonygatás, amely katasztrofális vagy burleszk módon minduntalan önmaga ellentétébe fordult közéletünkben s annak megfogalmazásában, az irodalomban.) Attól, hogy eredetében régi a játék — időszerűtlen is? Igen és nem. A politikai felhang talán időszerűtlen; bár a gyerekkori élmények, az otthon és az iskola, a szülök magán és nyilvános viselkedése, egy társadalom váltó korszakának ezek a velejárói — még elég friss és fájdalmas élmény. És áltatnánk magunkat, ha azt hinnénk, hogy mindezen már túl vagyunk. Hazudni nem jó. Hazudni kellemetlen dolog, fárasztó és gusztustalan, olykor bűn, máskor szükséges rossz, talán merő jószándékból. Bár, azzal is vigyázni kell, mert az is árthat. A hazugsághoz érteni kell, és mivel kevesen értenek hozzá, általában jobb, ha kerüljük. Kiirtani nem lehet; ahogy számos más emberi gyengét sem, amelynek eredete az emberi erő; ez esetben: a fantázia, sőt, már maga a fogalmi gondolkodás is, amely akarva-akaratlan a valóságot egyszerűsíti, stilizálja. (Szigorúan nézve: a halott őszinte, a kő őszinte; már a növények és állatok esetében bizonyítható az ellenkezője: a mimikri nem hazugság? Hát a harcsa bajusza?) Mindez azonban magasztos mellébeszélés, ha nem tesszük hozzá újra: aki nem tud bánni vele, az messzi kerülje a hazugságot; fontos kérdésben, rosszindulatból pedig soha ne hazudjunk; ha lehet, gyávaságból se hazudjunk! Viszont az őszinteségnek ebben a smokságában is van nyugtalanító elem; az, ha valaki oly mértékben utálja másoknak lényegében közömbös vagy udvarias hazudósát, hogy szem elől véti a lényeget: amiért ott áll az országúton. „Kötélhúzó-logika". Pedig minden józan ember a maga józan pillanataiban megérti: azt a matematikai tévedést, hogy „kétszer kettő öt", nem tehetjük jóvá azzal a matematikai tévedéssel, hogy „kétszer kettő három". Az őszinteség csak a formája valaminek. És ha elkezdjük fetisizálni, könnyen megfeledkezünk a tartalomról: az igazságról. Ez esetben az értelmes és praktikus eljárásról. Mert bármilyen furcsa, lehet valaki őszintén tudatlan is, tévedhet is őszintén, mondhat-tehet valamit őszintén, aminek az igazsághoz semmi köze. Sőt, megfordítva, bármilyen furcsa, ki lehet mondani az igazságot hazugul. Minden fiatal szinte naponta észlelheti az iskolában: amikor súgás után felel valaki. A felelet formája hazugság, a tartalma viszont igazság. Már ti., ha jól súgtak. (Még a tanárokkal is előfordulhat, hogy őszintétlenül, de az igazságot mondják, megfelelő súgás szerint.) Ha ezt a vitát csak amolyan generációs dacolásnak tartanám, könnyen visszadobnám a labdát. Előfordult velem, hogy intettek az országúton fiatalok, főképpen lányok, s amikor megálltam, kinevettek. Most hát mondjam azt: én ezentúl továbbmegyek, ha intenek, mert az autóstoppolók hazudósak ? Nem, nem mondom. De az ésszerűség és igazság jegyében mégis-44