Budapest, 1967. (5. évfolyam)

10. szám október - Puruczki Béla: Kiránduló kalauz

Egy hónap telt el legutóbbi találkozásunk óta. E hónap alatt ismét bebizonyosodott, hogy a mi kis életünk milyen dús színekben pompázik. Francia barátom még nem evett magyaros ételt, elkísértem hát egyik osztályon felüli vendéglőnkbe. Nézelődtünk, a főúr a nyomunkban, ő is nézelődik. Az első terem zsúfolt, a második, a harmadik úgyszintén. A negyedikben végre megpillantottunk egy üres asztalt. Fiatal pincér áll az asztal mellett. Mikor látja, hogy odatartunk, Kolozsvári Grandpierre Emil A mi kis életünk IV. Ellesett vizsgarészlet: — Miért szeretik a magyar drámaírók a tavaszt? — kérdi a tanár. — Mert akkor mutatják be a magyar darabokat. — Helyes. Helyes — bólint a tafizették. Majd a következő levél érkezett az exportáló üzemhez: „Tekintettel az országaink közötti meleg baráti viszonyra, a szállítmányukkal kapcsolatos kritikai észrevételeinket azzal a kéréssel közöljük utólag s nem reklamációképpen, hogy következő küldeményükig szíveskedjenek gondoskodni az alább felsorolt hibák eltüntetéséről. Teljes elismeréssel adózunk a tervezőnek, aki oly ügyesen állította össze az egészségügyi papír felírású kis csomagokat, hogy elég egyetlen könnyű mozdulat, s a papírfüzér máris teljes pompájában kibomlik. Ez céljainknak tökéletesen megfelel, mert a magyar iparnak ezt a magas színvonalú gyártmányát mi a hagyományos tahiti ünnepek alkalmával óhajtjuk felhasználni, girlandszerű de-Szűr Szabó József rajzai lesöpri a kenyérmorzsát, majd az abrosz közepén virító paradicsomszínű foltra gyakorlott mozdulattal rácsúsztatja a sótartót. A főúr megrázkódik. — Nem —szólal meg rendreutasítón —, ide egészen tiszta abrosz kell! S még mondja valaki, hogy nem becsüljük meg az idegeneket. * nár. — Ez az egyik ok. De van egy másik is. Ki tudja? Csend Újabb kérdés. Megint csend. — Ha nem tudjátok, megmondom. A magyar darabokat azért mutatják be tavasszal, mert tavaszra minden színháznál kimerül a devizakeret * Tahitibe papirt exportáltunk, a szállítmány megérkezett, átvették, kikorációnak. Kifogást mindössze az ellen emelünk, hogy a papírfüzéreken húsz-harminc méterenként kezdetleges perforálási kísérleteket észleltünk. Ezeknek következtében a füzérek olykor épp olyankor szakadnak el, mikor lebegésükkel a legtisztább gyönyörűséget szerezhetnék a vidám kedélyű tahiti népnek. Kérjük, küszöböljék ki ezt az igazán jelentéktelen gyártási hibát s tekintettel arra, hogy a fakó csontszín nem érvényesül kellőképpen a trópusi napfényben s amellett tarka hagyományainknak sem felel meg, a füzéreket több színben szíveskedjenek előállítani. Tahiti szeretettel X. Y. s. k. A levélen a következő magyar nyelvű megjegyzés állt: ..Ehhez mit szól, Prapusák elvtárs?" Az újságírót kiküldik az új diákszál lóba. Hatemeletes, imponáló, hatalmas épület. Az igazgató büszkén mutogatja. A beosztása példaszerű, az épület két oldalán szobák, bejárat a folyosóról, a két folyosó között középen, a közös használatra szánt helyiségek, úgy mint fürdőszoba, főző. mosó, vasaló, szárító helyiség, stb. Az épület végében tágas hall, ülőgarnitúrákkal, vázákkal, élővirágokkal. A hall világos, mert az épületnek ezen a részén nincs fal, hanem a padlótól a mennyezetig érő hatalmas üvegajtók. A látvány annyira megragadó, hogy az újságíró odalép s ki akarja nyitni az egyik ajtót. — Nem lehet — csóválja a fejét az igazgató. Az újságíró a notesze után kap: — Máris elromlott? — Nem romlott el, beszegeztettük. — Be-sze-gez-tet-ték? Hogy miért? Csak azért, mert a mennyezetig érő gyönyörű ajtók mögött nincsen semmi. A mélységbe nyílnak. A hatodik emelet mélységébe, az ötödik emeleten öt emelet mélységébe, a negyedik emeleten négy emelet mélységébe és így tovább. Az erkély nem azért hiányzott, mert már nem fért be a keretbe Nem. A tervben sem volt benne. Elrontotta volna 3 sima üvegfelületek harmóniáját. Az „öngyi-ajtók", így hívják a diákotthonban a páratlan szépségű ajtókat. Mindezt az újságíró feljegyezte. Odalent az utcán a tervezőmérnökkel találkozott. Elrévülten nézte a csillogó üvegfalakat. — Hát nem gyönyörű? — Te még szabadlábon vagy? — kérdezte az újságíró. — Milyen vicces ember vagy — nevetett az építész. — Az ilyen emberek teszik színessé az életünket. — Ésazilyentervezők —tette hozzá azújságíró. — Azilyen vicces tervezők. 43