Budapest, 1967. (5. évfolyam)

10. szám október - Zolnay László: Képek Budapest sportjának két évezredéből

sem. Aquincumban házfal habarcsára, másutt száradó téglába karcolták tisztelőik — a közel kétezer év előtti szurkolók — kedvelt bajvívóikat; a gladiátor-alakok, a rajongott élsportolók aquin-' cumi mécseseken, üvegpoharakon, kések nyelén is megjelennek. A középkor sportjai És most — mint rúdugró a patakot — lépjünk át hat-nyolc évszázadot! A régi amfiteátrumok romok. A régi arénák atlétái már örökre alszanak a budai lankák alatt. Új népek, más szokások élnek. A középkor magyar századai is kemény embereket követelnek. Az antikitásnak — spártai eredetű — elvét a középkor is vallja: azzal nézz farkasszemet, amitől leginkább félsz! Azzal húzz ujjat, aki erősebb nálad! Mindennapi élet és sport között a középkor nem von olyan éles határt, mint a pannóniai ókor, vagy a mai világ embere. Ma sportszámba veszszük a lovaglást. Régente annyi volt ez, mint ma a kerékpározás, vagy a motorozás. Ma sportszámba menne a magyarok régi kardtánca is — a chorea per gladios —, amely pedig csupán stilizált vívás volt, másrészt meg a lovaglásban elgémberedett végtagok frissítője. Ma sport a vadászat is; régente dúvad-irtás és élelemszerzés volt. A jó Anonymus a XII. században bizonyos nemzeti büszkeséggel írja le, hogy a magyarok s gyermekeik — lovaglás és íjazás dolgában — felülmúlják a többi nemzet fiait. Büszkélkedik a vadászatban való virtuozitással is. (A 884. esztendőnél: Minekutána elindultak a magyarok, az ifjak minden nap vadászaton voltak; akkortól fogva is mind mostanig jobbak a vadászásban más nemzeteknél . . .) A honi vadászattörténet egyik korai s egykorú adata — az, hogy vadkanvadászaton esett volna meg I. István fiának, Imre hercegnek halála — jellemzően mutatja: e férfias sport nem szűkölködött a veszélyekben. Ezt vallhatta Nagy Lajos király is, akit ha egy zólyomi vadászaton hű testőre, Bessenyei János meg nem ment a rá rontó vérmedvétől, bizony jócskán megrövidült volna a király élete s a magyar Anjou-kor. A lovaglásra már kisgyermekkorukban megszoktatták a gyermekeket. 1276-ban, amikor Margit apáca szenttéavatási perében az inkvizítorok megkérdezik az egyik Budán megjelenő tanút: — Mennyi idős a fiad? — Talán az anyja tudja — feleli. — A lovat mindenesetre már jól megüli. A fiúk lovagolni, nyíllal, parittyával bánni mind megtanultak. Támad is ebből baj, elegendő. 1402-ben a csanádi iskola egyik diákja, Mihály fia Egyed — aki faluról, lóháton járt be Csanádra — nyilával akaratlanul halálos sebet ejtett egyik diáktársán. Bűnét a pápa oldotta fel. A nemesek fiai a kardvívás, a tőrrel való bánás, a számszeríj kezelésének művészetét is elsajátítják. A külföldi iskolákon és egyetemeken állandó a panasz az — amúgyis igen turbulens, könnyen felfortyanó — magyar diákokra. A magyar diákok ugyanis a tanodák küszöbét átlépve sem hajlandók megválni kardjuktól, tőrüktől. Itthon 1397-ben az esztergomi zsinat tiltja meg az oskolákban való fegyveres megjelenést. Dehát általában azt tiltják, amit gyakorolnak. Játék és játékszabály. Lovagi játékok A középkor sokféle tornát űző embere jól tudtam a játék, a vetélkedés csak akkor sport, ha szabályai vannak! A játékszabály: a torna erkölcsi törvénye! Tudták azt is, hogy nem csak győzni, — veszteni is meg kell tanulnia annak, aki tornára vállalkozik. Van-e jobb példa erre, mint a magyar sporttörténetnek egy — tudtommal még soha nem eléggé méltányolt — adata: 1263-ban István ifjabb király Jolántát, a királyi solymászispán kislányát, a király leányának játszótársát három vég drága bársonnyal és egy vég finom vászonnal ajándékozta meg. Jolánta ugyanis — az oklevél szerint — a király leányát, Máriát, a későbbi nápolyi Anjou-királynét, ugrásban és futásban legyőzte. Ez az adat nemcsak gyér számú atlétika-történeti adatainknak egyike, de leányok sportolásának is emlékezetes dokumentuma! Atlétizáló középkori nőkről a későbbiekben is alig-alig van adatunk. Lovasnöinkről annál több. Mária királynő, Nagy Lajos leánya, Zsigmond király első felesége, 1397-ben gyermeket várva magánosan lovagolt ki kedvelt sétalovagló helyére, a budai hegyekbe. (Halálát is ez okozta: lova megbotlott, a lovasnő lezuhant, majd magánosan szülte meg gyermekét; mind a királynő, mindpedig újszülötte elvérzett.) Húga, Hedvig, a későbbi lengyel királyné, menyegzőjére indulva szintén lóháton tette meg az utat Budától Krakkóig. írott emlékeink — érthető módon — csak uralkodók, főemberek sportjainak, tornáinak, lovagi játékainak emlékét őrizték meg. A kopjatörések, lovas bajvívások — ha tömegsportokká nem is váltak — mégis katonai jellegű sportjai voltak az uralkodó osztályoknak. Okleveles emlékeink, krónikáink jelzik, hogy mind a lovaglás, mindpedig a lovastorna művészetében a középkoron át egy sajátos, nemzeti stílus alakult ki Magyarországon. Az 1437-ben hazánkban időző Bertrandon de la Brocquiére, a burgundi herceg főlovászmestere naplójából tudjuk, hogy a magyar lovasjáték veszélyesebb volt a lovas párharc nyugateurópai formáinál. Bertrandon úr Budán jelen van Garai nádor fiának lakodalmán. Ekkor a vőlegény is részt vesz a lovasjátékokon. „Ezt a lovagi tornát — írja a francia vendég — az ország szokása szerint kis lovakon, alacsony nyeregből vívják. A bajvívók díszpáncélt, páncélinget, vagy vértet öltenek s igen rövid dárdákkal vívnak. Igen kedves és gyönyörködtető látvány ez! Ha a küzdők összecsapnak, megesik, hogy mindkettő földre zuhan. Itt azután kiderül: ki üli meg keményebben a lovat ! A nyertes arany lovaglópáncélt kap ajándékba. A lovakat s a nyergeket a bajvívás előtt sorshúzással választják ki . . ." Sajátos lovaspárbajt ír le Pierre Choque is, 1502-ben. Bretagne heroldja megemlíti, hogy Budán, Anna királyné és II. Ulászló esküvője után tizenkét napon át tartanak lovagi tornákat. Ezeknél „az ország szokása szerint" a vívók egyikének le kellett esnie lováról, addig nem tágítottak a porondról. Szerinte a magyar tornalándzsák nagyok voltak és vastagok, a lovakat pedig olyan szemellenzőkkel s nyeregtakarókkal, hevederekkel látták el, hogy a lovak semmit sem láthattak, a nyergek tartása pedig laza volt. De maga a lovaglás módja is eltért a nyugati lovaglás stílusától. Az 1480-as években Ferrante nápolyi király akar Mátyásnak egy spanyol lóidomítót Budára küldeni. Mátyás azzal utasítja el, hogy a spanyol módi nálunk talajtalan. ö és a magyarok szinte gyermekkoruk óta harcban forgolódván magyar módon ülik meg a lovat s ahhoz a spanyol iskola tudója nem ért. A budai várban a város s a palota közé eső nagy várpiacot használták lovasmérkőzések céljára. Mátyás alatt Visegrádon és Bécsben is volt effajta hippodrom, mint magyarul mondták „pállya futó helly". A budai pályának szomorú nevezetessége volt az, hogy 1457. március 17-én ezen a téren — a mai Szent György téren — fejezték le Hunyadi Lászlót. Ezen a téren nemcsak lovas bajvívásokat, hanem olykor valóságos miniatűr lovascsatákat is vívtak. Mátyás még kocsiversenyeket is rendezett itt. A lovas kopjatöréseken az uralkodók maguk is részt vettek. Zsigmond egyszer kilenc alkalommal szállt ugyanazon a napon nyeregbe. Ismeretes Mátyás győzelme a cseh Svehla nevű kapitányon s Holubáron. Mestere volt a kopjatörésnek II. Lajos is, aki ezenkívül még a lóhátról való karika döfés sportját is űzte. Az ő idejében egy ízben Bécsben harminckét magyar testőrhuszár szállt nyeregbe s mutatta be Trója ostromát. Ilyen alkalmakkor apródok lovagolták a király lovait. A lóversenyek szüneteiben — hol Budán, hol Csepelen — cigányok muzsikálnak. A verseny végén pedig ünnepi fanfár hangjánál adják át a győztest illető aranyfejű lovagló korbácsot. II. Lajos király saját maga lovagolta lovait hat lovásza gondozta, heti bérük 50 dénár volt. Ugyanekkoriban II. Lajos istállómestere a Kelenföldön lakó Prisca úr volt. A fiatal király külföldről is vásárolt versenylovakat. Nagybátyjától, Zsigmond lengyel királytól is kért paripákat. Ám e puritán uralkodó nem nézte jó szemmel unokaöccse sport-szenvedélyeit s visszaizent: — tudhatná Lajos király, hogy nékem nincsenek eféle lovaim s nem is találnék azokban örömet! S budai lovastornákról esvén szó, nem mulaszthatjuk el felidézni azt, amit 1730 körül Bél Mátyás jegyez fel itt. Bél Mátyás a budai Bécsi kapunál mondja: „a bolthajtáson felfüggesztve látjuk a csudálatos erejű Toldi Miklósnak fegyvereit. Közöttük van egy temérdek vasból kovácsolt pajzs. Olyan a súlya, hogy a legizmosabb ember István ifjabb király lovas pecsétje 1263-t Evezős sajkás (1517) Tornászok (XVI. század eleji könyvcimlap) 35