Budapest, 1967. (5. évfolyam)

10. szám október - Zolnay László: Képek Budapest sportjának két évezredéből

sem tudná elhordozni. Ott látni megvasalt, póznaszerű lándzsáját is. Ez oly nagy és nehéz, hogy azt vélnéd: óriások viselték egykoron. Ott függ még láncon egy kőgolyó is: ezt, mint mondják, Toldi szíjjon hordozta. Emberfejnél is nagyobb s két kézzel sem könnyű ütésre lódítani. Vaskarikákból szőtt páncélingének töredéke pedig olyan, hogy valósággal eliszonyodik tőle az ember . . . Beszélik Toldiról, hogy amikor erejének megmutatására kérték, lándzsájának egyetlen döfésével átütötte az ekevasat. Ez az ekevas is ott látható, lándzsára szegezve, Toldirekvizitumai között.. ."* Atlétika a gótikus Budán A XVI. század elejéről egyetlen, de mégis sokat mondó adatunk emlékezik meg arról, hogy Budán nemcsak a főúri sportok járták. Taurinus mester, a Dózsa felkelés egyik krónikása írja Budáról: „Gyümölcsösök és ezernyi virágtól mosolygó kertek körül, ahol tavasszal a puha majoránna — piros és fehér rózsákkal vegyest — illatozik, ezren és ezren edzik testüket a pályákon . . ." Talán valahol a mai Vérmező táján lehetett ez a budai játéktér! S hogy mik voltak ezek a szélesebb körben űzött testedző játékok? A birkózás, az atlétika különféle nemei, a súlylökés, gerelyvetés, íjászat. A középkor alkonyán Budának hét, Pestnek két iskolája volt. Ezeknek diáksága a labdajáték különféle fajtáit is lelkesen űzte. Már Nagy Lajos korából van adatunk arról, hogy a diákság, olasz módra, szívesen szórakozik labda-öklözéssel, a mai kézilabdázás és a base-ball ősével. A gyermek V. Lászlónak így ír nevelője: „helyeslem, hogy veled egykorú fiúkkal labdázol; ebben semmiféle illetlen s rút dolog nincsen". Dívott a birkózás is. Janus Pannonius énekli meg Alesius esztergomi érseki testőrnek és Mátyás humanistájának, a pocakos Galeottonak tréfás birkózását. (Galeotto győzött, azonban nem a szellem, hanem mérhetetlen testsúlya erejével). Kedves és jellemző sporttörténeti fejezeteink egyike fűződik Estei Hyppolithoz. A fiúcskát hétéves korában emelte Esztergom érseki székére a királyi akarat. Amikor Hyppolit herceg, Beatrix királyné unokaöccse, 1487-ben, mint — immár érseki rangú — kisgyerek ferrarai szülőhazájából Budára érkezett, hintaja mellett lovagolt dajkája, a — csodálatosan szépnevű — Madamma Cassandra della Penna, bőriszákjában a gyermekprímás játékszereivel. Amikor Budán kiderült, hogy — csomagolás közben - a kisfiú labdáit Ferrarában felejtették, valóságos diplomáciai kurirhajsza indult meg Buda és Ferrara között. Labdáztak a leányok is; az ő játékuk azonban a könnyű tollas-labdával való középkori „tenisz" volt. A labdajátékot a magyar eredetű Comenius „Rajzos világunk" c. 1630-ban megjelent művében így írja le: „a labdavető házban az egyik elüti, a másik elfogja és visszaüti a labdát, egy-egy hálóformán tsinált lapotskával. A testnek mozgatására való ez . . ." A társas labdázás, a kiszorító, a labdának a „várba" (ez a kapu őse) juttatása leányoknak, felnőtteknek is kedvelt sportja. A runkelsteini falképeken látjuk — amelyeken az egyik Anjou-hercegnő, Mária vagy Hedvig is megjelenik — a labdajáték a felnőttek körében is dívott. Kőgolyókat vető gépeknek, katapultoknak, majd ágyúknak „golyóbisai" a tábort járó katonáknak voltak kedvelt labdái. Vagy — mint súlygolyókat — lökték, vagy — mint a tekegolyót — gurították előre e kő-, majd vas golyóbisokat. Bizonyos, hogy Buda polgársága már a XIV — XV. században gyakorolta a céllövészet katonás sportját is. A „püxenmaister", vagyis az ágyúk gondozását ellátó városi tiszt Budán — éppúgy, mint Pozsonyban — a polgárság részére céllövő gyakorlatokat tartott. A régi magyar visszacsapós íjat, a szerszámíjjal s a parittyával együtt még Mátyás korában is használták. Ez a visszacsapós íj még a honfoglaló ősök hagyatéka volt, a magyaroknak az a hajdani csodafegyvere, amelynek láttán így kiáltottak fel a IX—X. század nyugat-európai városlakói: * A XVIII. századi Bécsi kapuban őrzött „rekvizitumok" aligha eredtek Tolditól. Bizonyos azonban, hogy ő, aki 1365-ben a Magna Societas Ungarorum n. itáliai magyar zsoldoscsapatnak, majd pedig az Angol Kompániába oívadt magyar lovas és íjász csapatnak egyik vezére volt, emberfelettinek tűnő erővel rendelkezett. — A sagittis hungarorum libera nos domine!" (Csak a magyarok nyilaitól mentsen isten!) A parittyázás a XV. században — a terjedő lőporos fegyverek ellenére is — hatásos fegyver; számos vár-ásatás során akadtunk szilvamag alakú parittyaólmokra. Sőt, a budai várpalota egyik XV. századi színes kályha csempéjén is — a bibliabeli Dávidot idézve — Mátyás király koronás alakja jelenik meg, parittyával kezében. A lőporos fegyverek megjelenése idején a tüzérség igen megbecsült tudomány lett. Mátyás a puskázást ugyan még nem sokra becsülte (az ágyút annál inkább), de János királyról már Szerémi krónikája írja, hogy maga az uralkodó is jeles céllövő volt. 1530-ban, amikor a Budát szorongató német már-már elfoglalta Budát, maga János király is közibük pörkölt a budai vár bástyáiról. Mint Szerémi káplán írja: „A Szent Gellért hegye felől a vár alatt ekkor már négy zászlót tűztek ki a németek. Az én puskám a királyi felség kezében volt. A vár gyilokjáróin az alhévízi rész (Rác-fürdő, Rudas-fürdő) felé futottunk, amikor a felség kiragadta puskámat a kezemből. És a többi káplán — mind erős, hatalmas ember — szintén fegyvert ragadott a király mellett; lőport hoztak, töltötték a puskákat. A puskákkal célozva négy német naszádos tisztet maga János király terített le . . ." A karddal, tőrrel, szablyával való vívás — a lovaglás mellett — a legszélesebb körben dívott. Mátyás és II. Lajos állandó vívómestert tartott Budán. Sportok közé számíthatjuk a férfiak fegyvertáncait is. Ezeket karddal járták. Jártasok voltak ezekben a kardtáncokban még az iskolák diákjai is. (1500-ban egy alkalommal budai iskolás diákok mutattak be ilyen kardtáncot a király öccsének, Zsigmond hercegnek szállásán). E táncoknál azonban cifrább lehetett Kinizsi Pál híres szólója a kenyérmezei csata után. Ezt Bonfini nyomán eként írja le Heltai Gáspár: „mikoron minden vitéz ott toborzót járna . . . Kinizsi Pál felszökellék és hátára tevé a két kezét és fogaival felharapá a földről egy nagy töröknek holt testét és azt szájában hordozván sokáig ott tántzola vele az hősök között ..." Vízisportokról aránylag kevés emlékünk maradt fenn. Halászaink, hadihajósaink jól űzhették az úszás, búvárúszás, s az evezés mesterségét. Magát az úszást a kolostori iskolákban tiltották. (Az úszásról szóló első tankönyv csak 1538-ban látott napvilágot.) Ama Zotmund nevű magyar hajós, aki a XI. században Pozsonyban a támadó német császár hajóhadát egyetlen éjszaka megfúrta, könynyűbúváraink őse. A tél sportjainak is hódolt gazdag, szegény egyaránt. Fogatolt díszszánokat a királyi udvar is használt. De voltak szerényebb téli sporteszközök is. Majdnem minden múzeumnak régiségtárában akadnak — szarvasmarhák szárcsontjából faragott — csontkorcsolyák. Itt-ott — csizmára erősíthető — vas jégsarkantyúkat is találunk. Nádi emberek, jégvágók éppúgy használták ezeket, mint azok a cinóber-veres orrú víg legénykék és libegő varkocsú lánykák, akik telente korcsolyával járták a befagyott vizeket, aztán meg kis szánkáikkal siklottak alá a hóval borított budai hegyoldal macskaköves utcáin. Ez volt a répaorrú hóemberek gyúrásának, meg a nagy hógolyózásoknak évada is. Ám hol van már a tavalyi hó ? Hol vannak már a hajdani víg legénykék? Legfeljebb elsárgult, málló csontjukat veti fel itt-ott az ásó! Ám örök a játék s a sport — Budán, Pesten s egyebütt — , ahol s amígesak ember él. Egy királyfi játékai í Hans Burgmeir fametszete, XV. sz. eleje) 36