Budapest, 1967. (5. évfolyam)

10. szám október - Erdélyi József: Budapesti versek

Ibolya 1936. Kinyílt az ég nagy kapuja, s megjelent a kis ibolya; megjelent a nagyvárosban, kijelenti hogy tavasz van. Minden sarkon belebotlok, veszek végre egy kis csokrot; azt se másért, azért veszem: szegényember hadd keressen. Valahányszor megszagolom, erdőn vagyok, azt gondolom, kökénybokros, füves pusztán, nem aszfaltos pesti utcán. Beviszem egy kávéházba, elém teszem egy pohárba, s verset írok, nem tintával, — kék ibolya illatával. Nem tintával, nem pennával, — szívem régi fájdalmával, kék virággal, zöld levéllel, — szivem örök szerelmével. .. Istenhegyi emlék 1952. Ingyen szállásoltam a Mezei-villa elhagyott kis kertészházában. A szállást Pap Lajos munkanélküli szocialista asztalos adta; ő is ingyen lakott a villában; hálából kapta a lakást a villa gazdájától, amért a forradalmi törvényszéken megvédte. Jószívű felesége, háromgyermekes anya, minden este egy tányér savanyúkrumpli-főzeléket tett be a szobámba, amit én a városból záróra után hazatérve megettem. Engemisholló táplált, mint Illés prófétát — fehér holló ... Szüleim elveszett fiúnak tekintettek, nem támogattak, pedig tehették volna; nem is kértem, hogy támogassanak. Pap Lajosnétól nem kellett kérni ... A Hangya-úton laktam én, ott állt az a kis kerti ház, hol én tanyáztam, nagyhajú, szakállas ifjú óriás. Óh, az a rozzant kis tanya, vén vadgesztenyefák alatt; benne bús őszi éjszaka halottnak hittem magamat; sírtak a fák, verte az az ősz a vadgesztenye ért szemét, s verték a gesztenyeszemek a viskó zsindelyfedelét; koporsó volt a puszta ház, szemfedő volt a házfedél, koporsószeg a barna makk, s gyászindulót zúgott a szél; hulló rög a vadgesztenye, göröngy a zsindely-szemfedőn, — temető volt az a világ, az én siralmas temetőm; sír fenekén feküdtem én, elevenen s fiatalon, távolt tőlem mi szép s mi jó, ország, dicsőség, hatalom; feküdtem mint egy tetszhalott, s aludtam mint a mormota; azt álmodtam hogy künn vagyok a harctéren s dúl a csata; ágyú dörög, puska ropog, féltem hitvány életemet; s ott húztam ki, mégis csak ott, egy hosszú és kemény telet; nem volt alattam lepedő, nem volt felettem takaró, csak a ruhám s künn térdig ért, fagyott és csikorgott a hó; ajtóm nem zárt, ablakomon törött üveg s aludtam én ,— így éltem az Isten-hegyen, huszonkettő havas telén; mindennapi eledelem egy tányér krumpli, — befagyott, de megettem s megéltem én; vagyok ma is aki vagyok; tavasszal rügy fakadt áfán s dal fakadt ifjú ajkamon, — az volt a szép, szent háború, s az a szép, szent forradalom: arról száz ágyú mennydörög, erről egy tücsök hegedűl; harcoltam én fegyvertelen, egy világ ellen egyedül; fájdalmam világfájdalom, szerelmem világszerelem, hat dl isten voltam én, odafenn az Isten-hegyen ... .. .Van már alattam lepedő, van már felettem takaró; de hol van már az a világ ? — ott, ahol a tavalyi hó; hol már az a társadalom, s hol a költő, a fiatal? — munkás vagyok, öreg melós, de ajkamon zeng még a dal. Hősköltemény 1967. Legújabb versem, írtam a ,,Budapest"-nek. 1919 májusában mint félszázad-parancsnok védtem a garamkövesdi hidat estétől reggelig; akkor megérkeztek a monitorok és ágyútűzzel vetettek véget a támadásnak. A tanácsuralom vége felé kitüntetésre terjesztettek fel; a kitüntetést azonban nem kaptam meg; mert Pogány József népbiztos, akitmi kitüntetettek felsorakozva vártunk, már nem érkezett meg. Jó voltam katonának, tisztnek, míg folyt a világháború, békében civilnek, polgárnak már nem; a cserfakoszorú sárba esett, én nem sirattam: örültem hogy szívem a vért vígan löki ép tagjaimba. — Olajat akartam, babért, olajágat és babérkoszorút: költő akartam lenni én; nyert csata volt az én szememben minden megjelent költemény; de fösvényen, csak levelenként adta Budapest a babért; költőt sem akart látni bennem, utolsót sem, nem hogy vezért. Akadtak mégis biztatóim, költők és szerkesztők, nagyok; nekik köszönhetem hogy élek, hogy vagyok az, aki vagyok; ifjabb költők közt öreg ember, de velük mégis egykorú; s lassanként, mégis, levelenként, gyűlik a babérkoszorú kopasz fejemre, ősz hajamra; ráér majd a ravatalon egész lenni; elég nekem hogy nem estem el fiatalon háborúban s forradalomban; mert katonája voltam én, kitüntetettje annak is; legyen hát e vers címe „Hősköltemény"; Budapestet Garamkövesdnél én védtem félszázad elvtárssal; gépfegyverrel lőtt az ellenfél, feleltünk rá lövöldözéssel, kézigránáthajigálással, s „Fel, fel, ti rabjai a földnek!" harsány induló-dalolással. . . v Rózsahegyi György rajza 14