Budapest, 1967. (5. évfolyam)

10. szám október - Erdélyi József: Budapesti versek

jussát az élet minden öröméhez, lovasjátékhoz és versenyző géphez; ne számítsa a nemzethez magát, tartozzon csak az „istenadta" néphez. Csak a ti lovatok kapjon zabot, forduljon fel éhen a más lova, áll a világok legjobbja szilárdan, nincs egyéb kérdés, nem is volt soha; száguldjon csak a ti gépkocsitok, úrvezetők; ha zökken, bizonyára gázol valakit a silány tömegből, szóra sem méltó pénzbírság az ára. Zörög a jármű, zötyög Pest felé; nem izgat a meccs kimenetele, látom: verik a lapdát az urak, s a lapda egy bolond fráter feje: Martinovics mészbe hullt feje ugrál, pattog a Vérmező tiprott füvén, míg - hogy is végződik a régi játék? jeltelen sírba nem gurul szegény. Csak játszatok, sárgacsizmás, fehérnadrágos jó urak, csak játszatok; ne halljátok a villamosdübörgést, ne lássátok a sápadt lázadót, kinek a szíve gyermekek szívével fáj hogy a fűre lépni sem szabad, s a korláttól is rendőr hajtja el: ne nézze hogy az urak — játszanak. Csak játszatok, ti gyarmatos urak, pólódresszes balkáni angolok; ne izgasson benneteket hogy én, „együgyű" költő mit is gondolok; hisz messze vagyok, messzebb tőletek, pusztáitok Pestre szakadt fia, mint lovatok csutakolója és mint 'a maharadzsától a pária. Éljetek a szép napokkal, urak; játszatok, míg be nem borul az ég, sáros nem lesz a Vérmező és csúszós törvényhozó kezetekben a fék; míg meg nem ered az őszi eső, a Vérmezőre le nem hull a hó; míg el nem fogy a zab, a türelem, í ki nem döglik alólatok a ló! . . . Régi, árva dal 1932. Egy fagyos téli éjjel hajléktalanul kóboroltam Pesten, s megpróbáltam egy Tisza István utcai palota kapujában aludni; de féltem, hogy megfagyok, hát reggelig az utcákat jártam, akkor bementem holtfáradtan a Centrál-kávéházba, ott ismert az öreg pincér, Ernő bácsi, s hitelezte a reggeli kávét. A verset felolvasta a rádióban Hegedűs Loránd, de a költő nem kapott érte szerzői jogdíjat... Régi, árva dal zokog ajkamon: szegény fejemet hol lehajtanom, e nagy városban nincs számomra hely, kő sincs vánkosul, nemhogy még pehely. Úgy megfojtanám, mint bukott cseléd Gróf Bethlen István miniszterelnök lovaspólózik (A Legújabbkori Történeti Múzeum archívumából. Birgés Árpád reprodukciója) ligetben fogant fattyú gyermekét; de nincs kőszívem dalt megfojtanom, — hadd sírjon az én szülő ajkamon. Hadd sírjon szegény, sírni még szabad e kárpáti kő paloták alatt; edzett füleket ér úgy is a dal: mit ér valaki, ha költő s magyar ?! Hadd sírjon szegény, szép dalgyermekem; ha senkisem, őt majd én szeretem; majd én hordozom, mint koldus anya, télvíz idején, kölykét té s tova. Régi, árva dal, zokogj ajkamon: szegény fejemet hol lehajtanom, e nagy városban nincs számomra hely, kő sincs vánkosul, nemhogy még pehely . Pesterzsébet 1939. Tíz évig laktam Pilisszántón, ahová a feleségemet helyezték szülővárosából, Pápáról. Feleségem hiába kérte, hogy helyezzék Pest környékére, ahonnan villamossal is bejárhatok Pestre, az áthelyezésre illetékes kultuszminisztériumi hatalmasság azt felelte, hogy Pilisszántó csak negyven kilométernyire van a fővárostól, onnan gyalog is bejárhatok. Költészetem már akkor érettségi tétel volt. .. Óvónő a feleségem, óvja a kisdedeket, a lányát, no meg a férjét, ezt a rossz vén gyermeket; csak maga-magát nem óvja, nem kiméli „anyuka"; éje-napja, gondja-álma: a szolgálat, a munka. Kislakása természetben, az enyém is, otthonom; van vetett ágy, puha párna, fejem hol lehajtanom; szerény asztal is terített, íróasztal nincs ugyan; de elég a költőnek, ha víg avagy bús kedve van. Nem lakunk mi Budapesten, csak Pest-Szent-Erzsébeten; onnan járok Budapestre, ilyen az én életem; jó hogy villamossal járok oda-vissza, nem gyalog; hogy van pénzem villamosra, nekem az már nagy dolog. Ha elkések az utolsó villamostól, az sem baj: nekivágok a nagy útnak reumás két lábammal; hazamegyek, Erzsébetre; van nálam kulcs, bemegyek, mint jó ló az istállóba, hogy bitangban ne legyek. így élek én Pest környékén, nem fogad be Budapest; de nem bánom: messze tőle, falun laknék örömest, künn a pusztán, hol születtem, s játszadoztam valaha, honnan elcsalt a dicsőség napja-holdja-csillag a . . . 13