Budapest, 1967. (5. évfolyam)

10. szám október - A címlapon: A Dísz tér( Bérezi Lóránt felvétele)

műsorokra egyáltalán nincs szükség — de itt nincs. Alighanem elég, amit az Országos Rendező Iroda létrehoz — olykor egyszerre tizenötezer főnyi hallgatóság részére (s olykor még rendőri közreműködést is igényelve, ami baj, de talán nem is szerencsétlenség). A Budai Parkszínpad két nagyoperettet játszott sikerrel (Maya, A víg özvegy). Jól tette, váljék a közönség egészségére. Jó erőkkel, színvonalas előadásban hozták színre mindkettőt, az egyiket a Fővárosi Operettszínház komplett együttesével, a másikat jeles operai, prózai és balettművészek közreműködésével. Egy dolog mégis hiányérzetet kelt. És ez nem az esztrád, hanem a revü. Nem igaz, hogy ennek a műfajnak befellegzett. Éppen egy-két revüszerűen tálalt sikerültebb műsor (bár műfajilag nem tiszta revü) vezette be fővárosi nyári színpadaink igényesebb tevékenykedését. Inkább tán kényelmesség, hogy a nyárra egy revüműsort nem tudunk megkomponálni. Az új igazgatóságnak maga a műsorkomponálás nem feladata, nincs is hozzá ereje — de megrendelni, iniciálni szükséges. Tavaly külföldről pótoltuk ezt a hiányt — megfelelő színvonalon, a hazai közönség igényével számolva ez is megoldás. De legalább kétévenként egy hazai revümüsor létrehozására is képesek vagyunk, és ez szükséges is. A Margitsziget idei műsorára sokáig emlékezünk majd, hiszen olyasmik teszik nevezetessé, mint a Mojszejev együttes, a bolognai opera vendégjátéka. Olyan művész egyéniségekkel találkoztunk, mint Alfredo Gorzanelli, Carlo Franci, a két olasz karmester (és micsoda operai zene- és énekkar!), mint Golovanov, Mojszejeva, és a tánc többi zsenije, olyan énekművészekkel mint Aldo Protti, Milcana Nicolova, Pedro Lavirgen vagy a bolognaiak közül a „mi kedves" Margaret Tynesünk mellett Carlo Cava, Charles Craig, és a hangsúly miatt utoljára: a tüneményes Bianca Maria Casoni. Hazai opera- és balettművészeink közül is többen kimagasló színvonalon segítettek a Szigetet felemelni saját, természet adta rangjára. A kitűnő Parasztbecsület előadást olaszul végigéneklő magyar művészek (valamint bolgár és román partnereik) külön elismerést érdemelnek. A tavalyról „áthozott" Denevér és betétkoncertjének kiválóságai ugyancsak öregbítették nevezetes színpadunk képletesen is, valóságosan is megtépázott hírnevét. A Margitsziget — országos ügy És itt térnék rá a rövid összefoglalás legfőbb mondanivalójára. Mindabból, amit fentebb soroltam, úgy tűnhet, hogy minden rendben van. Hát nincs. Legfőként a Margitszigeti Szabadtéri Színpad nincs rendben, s nem csak mint objektum, hanem mint ügy sem. Megindultunk egy úton vele — de ezen az úton következetesen is kell haladni. Pontosabb, ha így írom: kötelező! És ez már nem csak budapesti ügy (ismétlem: a budapesti ügy is nagy ügy!), hanem országos. Amíg fel nem fejlesztjük a szigeti színpadot és a vele kapcsolatos tevékenységek teljességét — a beruházás, propaganda, szerződések, kötések stb. — a nélkülözhetetlen színvonalra, az ügy távlatban nem nevezhető megoldottnak. Szükséges minden nyárra olyan igényű műsor, amilyent az idén élvezhetett a sokezerfős pesti, vidéki és külföldi publikum. — Hát tessék csinálni — mondhatja valaki. Ez nem ilyen egyszerű. Ha a Mojszejev Együttes történetesen nem jön Szegedre, a Margitsziget ügyintézőinek még belebocsátkozni sem áll módjukban ilyen kaliberű tárgyalásokba. És honnan vegyünk minden évben egy olyan várost, mint Bologna, amelynek nem csak kedves, aranyos ember a polgármestere, hanem történetesen kommunista is — így hát minden tekintetben, anyagiakban is hozzásegített ehhez a nemzetközi színvonalú produkcióhoz. Hasonló gondok nyomulnak előtérbe hazai viszonylatban. Boldogok vagyunk, hogy működik a sziget, és sok elismeréssel illetjük művészeinket, akik lelkesen és lelkiismeretesen segítettek emelni műsorai színvonalát. Köztük a MAV Szimfonikus Zenekar minden tagját. Nyilván nem veszik azonban zokon a megállapítást — a valóság talajáról udvariasságból is káros lelépni —: egy olyan igényű operai produkcióhoz, ahol világrangú művészek éneklik a szólókat, ennek megfelelő operai tudással, felkészültséggel és rutinnal játszó zenekari együttes is nélkülözhetetlen. A félkarú óriás óriás ugyan — de lényeges dolgokban tehetetlen. Ezt az adott helyzet mai felemás lehetőségeire értem. Igyekszem ott sem átcsapni a realitások világából az álmodozásokéba, ahol „a sziget" technikai, felszerelésbeli, kényelmi, higiéniai és esztétikai vonatkozásairól szólok. Először is a színpadi megvalósulás, a fény és hangzás. Az elmúlt évek beavatkozásai és beruházásai nagyon jelentékenyek voltak ahhoz, hogy a szigeten egyáltalán játszani lehessen. A hangzás jobb, mint volt, de nagyon messze van az igazán élvezhetőtől, a korszerűtől. Éppen a drágább, jobb ülőhelyeken a nézőtér első tíz-tizenöt sorában erősen eltorzul a hangzás, a basszusok túlöblös, bántó torokhangokká, olykor fülsértő zörejekké módosulnak, a legmagasabb regiszterek lágysága, finomsága tönkremegy. Hasonlóképpen még mindig távol marad a korszerűtől és az esztétikailag kielégítőtől a fényforrások technikája és megoldásuk módja. A Norma és részben az Ernani még elbírja, hogy igazi fényárba nem vonható a színpadtér, mivel „szerencsére" misztikus erdőmélyeken, szikla-lakok -ban, király-kripták közt játszódik. Általában, és tréfát mellőzve, teljes értékű szabadtéri (és nem szabadtéri) színpadi hatás már ilyen feltételekkel nem érhető el. Nagyon sokat kell tenni az öltöző térség és épületek érdekében is. Egy Mojszejev együttest, bolognai operát, Pécsi Balettet nem lehet így fogadni. Szándékkal nem a rangra és a külföldiek iránti, egyébiránt kötelező vendégtiszteletre és megbecsülésre teszem a hangsúlyt, s említem a külföldieket együtt a hazaiakkal. Ezek a körülmények ugyanis nemcsak a vendéglátás, továbbá a higiénia, a nyugodt, művészethez méltó felkészülés követelményeinek nem felelnek meg, hanem zavart keltenek az előadások menetében, szervezésében, nyugodt lebonyolításában is. (A laikus olvasó gondoljon Mojszejevék átöltözési megoldásaira, egy operakórus hasonló gondjaira stb.) A nézőtér, s hozzá csatlakozóan a Víztorony dolgáról még nem is szóltam. Mindaz, ami itt előbb-utóbb elengedhetetlen, sajnos inkább csak távlatban vethető fel reálisan. De persze ez a távlat azért nem lehet végtelen távoli — hiszen akkor csak alaptalanul ábrándozunk. Az igazság az, hogy az egész nézőtér elavult, a közönség elvonulása rendkívül nehézkes, a nézőtér konstrukciója még a biztonsági követelményeknek sem felel meg. Szép, higiénikus büfék és mellékhelyiségek is kellenek. És az öreg Víztornyot is szervesen — és az egész város szempontjából hasznosan — kell majd belekomponálni a megújított egészbe. (Gondolom, a mostanában amúgyis világszerte divatos város-kilátók és éttermek analógiájára.) Pénz ? Az persze kell a minimál-programhoz is, a távlatihoz is. Éppen ezért hangsúlyoztam olyan nyomatékosan, hogy a felhasználások, a hova-fordítások arányait — minden vonatkozásban — meg kell változtatni. Persze ismét csak túlcsap ennek a gondolatmenetnek a keretein annak elemzése, hol vannak (nem is olyan egészen elrejtett) tartalékaink, például erre a célra. Igényesen és hosszú távon Azt azonban könnyű belátni — le nem becsülve sok egyebet és fontosat —: a Margitszigeti Szabadtéri Színpad nyáron egy kicsit az egész budapesti színházkultúra, sok minden együttvéve. És ha budapesti — hadd ismételjem a gondolatot —, akkor óhatatlan országos. Budapest egyszer és mindenkorra egyetlen világvárosunk, a belső és külső idegenforgalomnak egyszer és mindenkorra legfőbb centruma. Szerepe ebben a vonatkozásban még a Balatonnál, a Duna-kanyarnál is teljesebb értelmű, hiszen gyakorlatilag mindenkire tartozó, aki állandóan, vagy átmenetileg Magyarországon él, tartózkodik. Az emberek mozgásának túlnyomó hányada ugyanakkor a nyári hónapokban megy végbe — ez hatványozza a szigeti színpad ügyének fontosságát. Gyakran büszkélkedünk vele — egyébként joggal —, hogy megszűnőben az a fajta gondolkodás, mintha az emberek nyárára hirtelen szellemileg csökkent értékűekké válnának. Örvendetes tapasztalni, hogy menynyire nem válnak azzá. Hovatovább nyáron is „évad" van — csak másmilyen. No de a magunk teremtette új igényeknek meg is kell felelni. Igényesen és hosszú távon. Gondolatokkal, érvekkel igyekeztem „hadakozni". És az érvek közé nem vettem fel a tényt, hogy a budapesti szabadtéri színpadok szervezett létüknek már második évadában összehasonlíthatatlanul jobban igazolták magukat anyagilag is. Részben, mert ebben vitathatatlanul szerepe volt az úristennek (bár bizonyítható, hogy a nagy nyártól teljesen független, a jó szervezőmunkával, ügyesebb propagandával annál inkább összefüggő okok többet tettek az ügyhöz, mint az említett nagyhatalom), részben, mert a kultúra területén az efféle érvelés mindig sántít. Annak, hogy a nyári budapesti műsorok — a vidámak és a komolyak — javarészt telt házak előtt folytak le, elsősorban azért örülünk, mert ezek a műsorok az ember szintjéhez méltóak voltak, a zsúfolt széksorokban pedig szórakozni és épülni vágyó emberek ültek. Végtére, minthogy az egész témát a szocialista népművelés és népszórakoztatás gondolatkörében tudom csak felfogni — így igyekeztem tárgyalni. 4