Budapest, 1967. (5. évfolyam)
10. szám október - A címlapon: A Dísz tér( Bérezi Lóránt felvétele)
«I A város belterületén levő, legfrekventáltabb színpadok dolga éveken át fluktuált, egy-egy sikerültebb produkciót laposságok követtek, vagy felesleges, végig nem gondolt, esetleges kezdeményezések. Az egész probléma gazdáért kiáltott. Az új igazgatóság színpadai Tavaly végre, hosszas bizonytalankodás után, megszületett a gazda, megalakult a Fővárosi Szabadtéri Színpadok Igazgatósága, a Margitsziget, a lágymányosi Budai Parkszínpad és a Városmajor színpada műsorainak művészi és szervezési kézbentartására. Nagy és örvendetes lépés — a legtöbb oldalról barátság és segítőkészség fogadta. Nem minden oldalról, persze. Akadtak, akik az új szerv létezésében és működésében csak budapesti lokálpatrióta érdekek megvalósulását látták (mintha ugyan ez csekélység volna, vagy éppen helytelen), és nem fedezték fel a dologban az országos ügyet. Pedig nem is bonyolult összefüggés teszi azzá. Ez is azonban inkább e rövid összefoglalás végére kívánkozik. A színpadok igazgatósága gyakorlatilag tavaly kezdte meg a működését. Ehhez, és a rendelkezésre bocsátott anyagi, technikai és szakemberi lehetőségekhez képest jól. Mind a három színpadon, mindenekelőtt a jelentékeny összegekkel újból használhatóvá tett (semmiképp nem adhatunk a szerény rekonstrukciónak ennél magasabb rangot) Margitszigeten igényes, művészileg megkomponált, a színpadok jellegéhez való műsorokat láthatott a közönség. Az időjárás tekintetében elég mostoha tavalyi nyár, a szervezésben való meglehetős járatlanság, a korábbi években erősen megrokkant bizalom ellenére, a tartalmi és erkölcsi siker figyelemre méltó. Az idén csak az igény növekedett, no meg a gyakorlat. Az anyagi alap, amelyből a joggal fokozódó igénynek meg kell felelni, nem. És őszinte örömmel állapíthatjuk meg: a tartalom, a nívó összehasonlíthatatlan. És nem is csak a tavalyival. Annak ellenére, hogy ezer még a kifogásunk, bátran elmondhatjuk: Budapesten soha még olyan színvonalú nyári műsorszolgáltatás, mint amilyen az idén, nem volt. Egyes sznobok felemlegethetnek sóhajtozva csakugyan emlékezetes és kimagasló produkciókat (bár ezt is csak javakorabeli sznobok tehetik) — itt azonban nem egy-egy produkcióról, hanem általában a főváros üyen értelmű ellátottságáról beszélünk. És, mint az eddigiekből nyilvánvaló, nem csak a Margitszigetről. Értékelést adni külön-külön az egyes műsorokról itt nincs szándékomban. Inkább csak néhány megjegyzést tennék, lehetőleg általános érvénnyel. A Városmajor szolid hangversenyműsorával (a szolid itt a mennyiségre vonatkozik) helyesen egészíti ki a fent már említett fővárosi zenei megnyilvánulásokat. Teljesen beváltnak tekinthető a József Attila Színház kellemes bohóságának, A kaktusz virágának továbbjátszása, nem csak mint konkrétum, hanem, mint módszer. Nincs az a műsorösszeállítás (magam is tartózkodom az „esztrád" elsózott meghatározástól), amely vetekedhetnék egy jóízű, könnyed, kipróbált játékkal, elérhetné szóvégi és zenei komplettségét. Nem állítom, hogy megfelelően komponált vegyes zenés A Budai Parkszínpad „Víg özvegy" előadásának egy jelenete. Előtérben Petress Zsuzsa és Kovács Károly. (MTI Fotó - Petrovits László felvétele) Sulyok Mária és Szirtes Ádám Petőfi Sándor „Tigris és hiéna" c. drámájában, amelyet a Körszínház játszott nagy sikerrel. (MTI Fotó — Petrovits László felvétele)
