Budapest, 1967. (5. évfolyam)

9. szám szeptember - Pakots György — Vincze Oszkár: A gázfőzéstől a földgázig

kentették a közvilágítást, sőt 1918-ban a háztartások reggel 8-tól délután 4-ig nem kaptak gázt. A második világháborúban, 1944 szeptemberében 80 nehéz bomba érte a gázgyárat, sokan meghaltak, súlyosan megsérültek a gáztartályok, a generátortelep, a kátránvlepároló. A szovjet csapatok december 28-án érték el az Óbudai Gázgyárat, s attól kezdve azt a németek bombázták. 1945. január 2-án bombasérülés érte a fővezetéket. Elkeseredett küzdelmet folytattak a gázgyáriak, hogy a pincébe húzódott lakosság részére gázt tudjanak adni. Pesten még javában tartottak az utcai harcok, amikor már ismét dolgozott a gázgyár. De azután beszüntették a gázfejlesztést, befagytak a vezetékek, a készülékek. Február 10-én a megáradt Duna elönti a gyártelepet... Romokban hever a főváros, nincs villany, nincs gáz, alig van víz. Az utcákon törött lámpaoszlopok, a feltépett úttesten összetört csövek. Még dörögnek az ágyúk, még repülőgépek harcolnak a város felett, amikor megkezdik a 3500 utcai csőtörés kijavítását. A rombadőlt épületek csővezetékeit el kellett vágni. Ez a munka sokszor járt életveszéllyel: omladoztak a falak, sok volt a bombától feltépett úttesten a fel nem robbant gránát és akna. A jégtáblákkal zajló Dunán csónakokon átkelő óbudaiak hozták az első híreket Pestre a gyár pusztulásáról, de arról is, hogy éjjel-nappal dolgoznak helyreállításán. A Boráros téri híd roncsaira fahidat ácsoltak, azon vezették át Pestre az első gázcsövet, azután a Margit-híd pilléreire vertek kötélhidat, s ott is gázvezetéket helyeztek el. Ekkor írták az Óbudai Gázgyár történetének legizgalmasabb lapjait. A pesti konyhák tűzhelyein 1945 júniusában fellobbant a gáz . . . Pakots György Fejlődőben a gázszolgáltatás Budapest és jónéhánv más városunk gyors fejlődése nyomán a háztartási és ipari gázszükséglet erősen túlhaladta a helyi csőhálózat szállítóképességének felső határát. Jóllehet az egyes gyárak a gáztermelést hosszú esztendők során ha csak rögtönzött intézkedések árán is — lehetőségeikhez képest növelték, továbbá a földgázvezeték rendszer kiépülése is jelentős fejlődésre adott lehetőséget, a települések gázelosztó hálózata vajmi keveset fejlődött. így például 1962 — 1965 között a városi gázelosztás országosan 40c millió köbméterről 525 millió köbméterre, a városi gázfogyasztók száma pedig 325 ezerről 385 ezerre növekedett. A gázelosztó hálózat ez alatt viszont mindössze 7,5 százalékkal, azaz 2300 kilométerről 2400 kilométerre nőtt, és mindössze néhány nyomásszabályozóval gyarapodott. Az új fogyasztókat tehát túlnyomórészt a meglevő csőhálózat mentén kapcsolták be. A hálózatot nem fejlesztették tervszerűen (gerinc-, táp-, elosztó hálózat), hanem az egyes fogyasztók igényét kis átmérőjű vezetékkel elégítették k<, majd ezt megtoldva, elágaztatták. Ez okozta, hogy csúcsfogyasztás idején helyenként a gyárak elegendő termelése esetén is a vezetékhálózat szűk keresztmetszete miatt kisebb-nagyobb gázszolgáltatási zavarok támadtak. Nagyban hozzájárul a nehézségek fokozódásához, hogy a gázfelhasználás mind sokoldalúbbá válik, és ezzel a fogyasztás egész volumene is jelentékenyen növekszik. Az elosztó csőhálózat mérete már számos helyen régen nem kielégítő. A helyenként 50 80 esztendőt túlélt csővezeték egyéb vonatkozásokban is elavult. A földgáz elterjedése következtében ma már világszerte hegesztett acélcsövet használnak, mert az ólomzáras öntöttvascsövek tömítését a földgáz kiszárítja és az szivárogni kezd. Budapest gázellátása i960—61-ben érkezett el arra a pontra, amikor meg kellett állapítani, hogy a gázellátásban zavarok lesznek, ha a gáztermelést, a szállítást (nyomókapacitást) és az elosztó hálózatot nem fejlesztik. Ezért elsősorban a városi gáztermelés fejlesztése került előtérbe és Albertfalván megépült egy vízgőzös földgázbontó napi 180 000 köbméter kapacitással, majd Óbudán két levegős földgázbontó, napi 200 000 köbméter teljesítménnyel. Most épül a Tomcsányi úti új gázforrás, végső kiépítésében napi 600 000 köbméter városi gáz termeléssel. Ezekkel egyidőben több nagyteljesítményű kompresszort is üzembe helyeztek a nyomókapacitás kielégítése végett. Az elosztóhálózat fejlesztése már bonyolultabb, lassúbb és igen költséges feladat. Budapest gázvezetékének hosszúsága kb. 160c kilométer, ennek 90 százaléka öntöttvas. A hálózat mai árak szerinti leltári értéke mintegy 1,5 milliárd forint. Ehhez hozzá kell számítanunk a gáztermelő üzemek és egyéb berendezések, laboratóriumok, műszerek és szerszámok leltári értékét, amely forintban reálisan nem is fejezhető ki. A kapacitásnövelés egyik egyszerűbb formája lehetne a gázszállító csőhálózat fejlesztése, cseréje, rekonstrukciója. E műveletnek pillanatnyilag leküzdhetetlen akadálya a szükséges, hatalmas csőmennyiség hiánya és a művelet minden egyéb költség-, munkaerő stb. kihatása. Ha figyelembe vesszük, hogy 100c méternyi hosszú csőszakasz lefektetése 1,5 2 millió forintba kerül, egyszerű számítás, hogy a főváros gázszállító csőhálózatának teljes cseréje 2,1/4—3 milliárd forintba kerülne és végrehajtásához 20 30 esztendőre volna szükségünk. A csőhálózat cseréjének azonban e két nehézség csupán egy-egy akadálya. A csőcsere ugyanis a világvárosokban olyan költséges művelet, amelyhez az illetékesek csak végszükség esetén folyamodnak. Ennek során ugyanis városszerte fel kell bontani az aszfalt- és betonutakat. Az úttestek alatt a csatorna-, cső- és kábelhálózat Az albertfalvi Földgázbontó Állomás részlete (MTI fotó — Lajos György felvétele) 39