Budapest, 1967. (5. évfolyam)
9. szám szeptember - Kemény G. Gábor: A csehszlovák — magyar barátság nagykövete
Halász Zoltán ÁLLATOK ÉS EMBEREK (Jegyzetek a Magyar Országos Állatvédő Egyesület megalakulása ürügyén) Halló, Statisztikai Hivatal? Alighanem meglepő a kérdésem, de arról szeretnék adatot kérni, hogy hány állat található Budapesten?" A rokonszenves női hang a drót túlsó felén valóban meglepetten hallózik vissza. De hamarosan visszanyeri lelki egyensúlyát, s csak egészen rövid türelmet kér. Máris sorolja az adatokat: 4175 szarvasmarha, 4562 ló, 93 427 sertés, 2438 juh, 614 kecske, 16 öszvér, 116 szamár, közel félmillió baromfi és 5500 méhcsalád élt a legutóbbi állatszámlálás idején városunkban. „És kutya, macska?" — kérdem. „Az adatgyűjtés csak haszonállatokra terjed ki — hangzik a szakszerű válasz. Mivel sem a kutya, sem a macska nem számít haszonállatnak, róluk nem szól a statisztika. Talán a tanács pénzügyi osztálya tudna valamit a kutyákról mondani, az ebadó miatt." Nem hívom fel az adóhivatalt — inkább eltűnődöm a „haszonállat" fogalmán. Megvallom — nem tetszik, egyáltalán. Itt, ahol én lakom, a budai dombvidék lankáján, mely város-belseje is, mióta négyemeletes társasházakkal, kutatóintézetekkel, kollégiumokkal épült tele a környék, de azért kertváros is, mert az okos urbanisztikai tervezés megóvta lombos-parkos jellegét, a jó sorsnak hála, sok állat él. Esti szürkületkor óvatos sétaútra induló sünök. Napfényben kőkerítéseken melegedő arany-rajzolatú gyíkok. Tücsök is akad, a magas fű jóvoltából, az idén. Feljebb a domboldalon, Bandi, a félszemű filozófus szamár legelészik — amikor éppen nem fuvaroz gyümölcsöt, vagy zöldséget rozzant, kétkerekű kordén. Házunk előtt a két óriás-jegenyén cinkék, meg fürjek élnek vidám köztársaságban. A fekete rigókat személy szerint ismerjük: legtöbbjük olyan bátor már, hogy fel sem rebben a földről, ha az ember a közelükbe lép. A színes-mellényű fakopáncsok errefelé (csodálatos módon) népes rajokban repdesnek, s azzal szórakoztatják a Galántai utca lakóit, hogy villanypóznákra telepednek és nagykomolyan harkály módjára kopogtatják az évtizede kivágott száraz gerendát. A macskákról nem sokat mondhatok: visszavonultan élik miniatűr-tigris életüket, csak szerelmi időszakban verik fel a környéket hatalmas nyivákolással. A kutyákról viszont annál többet lehetne mesélni, hiszen minden házban lakik kettő-három is, és sajátos, egyéni karakter mindegyik: Kormostól, a fekete pulitól, aki buzgón „tereli" az utcán nagynéha áthaladó gépkocsikat — Zsuzsiig, a gesztenyebarna magyar vizsláig, aki kelletlenül, de lelkiismeretesen hajtja végre a produkciókat, amiket köpcös gazdája követel tőle minden áldott délután. Nincs róluk seholsem feljegyzés, adat, statisztika . . . kivéve Bandit, aki „haszonállat", meg az ebadólistákat, persze. Nem akarok a városban élő embert fenyegető elidegenedésről filozofál n i itt: nemcsak észrevették már jóideje írók, orvosok, pedagógusok és pszichológusok, hanem értelmes, jószándékú küzdelem folyik ellene, világszerte, Budapesten is. De szeretném kimondani ezúttal, amit sokan vallunk — mégis ritkán esik szó róla. Hogy a városi környezet emberi-léptékűvé, otthonossá tétele nem pusztán várostervezési, építészeti, urbanisztikai erőfeszítéseken múlik, hanem töméntelen más tényezőn, apróságokon is . . . Többi között két- és négylábú, tollas, drót-, vagy simaszőrű, csiripelő, nyávogó, ugató lakótársaink jelenlétén — vagy jelen-nem-létén — a kőfalak között. ... Végül mégis megtudtam, hogy 58 ezer kutya él Budapesten: az Ebtenyésztő egyesület szolgáltatta az adatot. A macskák száma ismeretlen. Nem állítom, hogy Budapesten mindenki „állatrajongó": sokan idegenkednek a lakóházban, lakásban való kutya-tartástól; sokan nem kedvelik a macskákat; a galambokat még többen elkívánják a házuktájáról. Mégis, túlzás nélkül mondhatom, hogy az állatbarátok száma óriási mértékben növekedett a legutóbbi tíz-húsz esztendő során. Nagyban hozzájárult ehhez az iskolákban, az úttörőmozgalomban folyó madárvédelmi propaganda, a TIT keretében tartott sokféle előadás, tanfolyam. De — általánosságban szólva — azt is mondhatnánk, hogy az urbanizálódás és az általános műveltségi színvonal emelkedése szinte törvényszerűen hozta magával azt a fajta szemléletváltozást, amely már nem pusztán kalóriákban, vagy munkateljesítményben méri az állat nyújtotta „hasznot". A primér szükségleteit már kielégített ember esetleg hasznosabbnak ítéli a gondját-baját vele megosztó, s enyhítő kutyáját, mint ama másik derék négylábút, aki életét áldozta azért, hogy biztosítsa az ő bécsiszelet-, avagy bifsztekszükségletét. Ahogyan a „nagy történelemben" is nem egyszer megesett már, a fejlődés következtében szakadék támadt a régi időkből származó meglehetősen rideg, állatellenes hivatali gyakorlat és a közfelfogás között. Jelenleg csupán az énekes madarakat védi hathatós jogszabály, s a kutyáknak biztosít némi védelmet az 1959-ben kiadott ebtartási rendelet ... a többi állat, mely köztünk él, kényre-kedvre ki van szolgáltatva a körülményeknek, nemtörődöm, vagy szadista embereknek. Az ilyenfajta embereknél azonban sokszorosan nagyobb azoknak a száma, akik meg akarják óvni az állatokat minden felesleges szenvedéstől. Nem valamiféle hamis szentimentalizmusról van itt szó: attól, hogy valaki állatbarát, jóízűen elfogyaszthatja a csemege sertésszeletet káposztával. A felesleges és indokolatlan szenvedések elhárítása a cél! A budapesti állatvédelem „partizánakciókkal" kezdődött esztendőkkel ezelőtt. Buzgó állatbarátok pénzt és időt nem kímélve váltották ki a sintértelepről a méltatlanul odakerült, halálraítélt kutyákat. Volt, aki hat-nyolc állatnak is menedékhelyet biztosított, amíg nem került elő a gazdája, vagy nem sikerült számára új, megbízható „gazdit" szerezni. Talán nem okozok már bajt vele, ha elpletykálom: a lelkes állatmentők nem egyszer cselhez folyamodtak, amikor végleg megtelt a kutya-menhely. Éjszaka, nagytitokban egy-egy általuk állatbarátnak ismert személy lakás-kilincséhez pányvázták ki a „létszámfölötti" kutyust. Sokéves tapasztalatuk szerint mindig befogadták az égből pottyant hívatlan vendéget. A „partizánakciók" ideje azonban elmúlt: május végén megalakult a Magyar Országos Állatvédő Egyesület. Az alakuló közgyűlésen a mozgalom létrehívóját, szervezőjét, Károlyi Mihálynét választották első elnökévé. Az Egyesület az állatvilág szeretetére, az állatokkal való gondos és kíméletes bánásmódra való nevelést, az állatkínzás elleni küzdelmet tűzte ki céljául. Szeretné azt is elérni, hogy mielőbb megszülessenek az egyelőre hiányzó állatvédelmi rendeletek. Úgy hallottam, hogy valahol a Jánoshegyen azóta már meg is kezdte működését az első „hivatalos" állatmenhely. Talán a mi filozófus Bandi-szamarunk is ott folytatja majd elmélkedéseit, ha egyszer eléri a nyugdíj-korhatárt. Marosi László felvétele