Budapest, 1967. (5. évfolyam)

9. szám szeptember - Kemény G. Gábor: A csehszlovák — magyar barátság nagykövete

Halász Zoltán ÁLLATOK ÉS EMBEREK (Jegyzetek a Magyar Országos Állatvédő Egyesület megalakulása ürügyén) Halló, Statisztikai Hivatal? Alighanem meglepő a kérdésem, de arról szeretnék adatot kérni, hogy hány állat található Budapesten?" A rokonszenves női hang a drót túlsó felén valóban meglepetten halló­zik vissza. De hamarosan visszanyeri lelki egyensúlyát, s csak egészen rövid türelmet kér. Máris sorolja az adato­kat: 4175 szarvasmarha, 4562 ló, 93 427 sertés, 2438 juh, 614 kecske, 16 öszvér, 116 szamár, közel félmillió baromfi és 5500 méhcsalád élt a leg­utóbbi állatszámlálás idején városunk­ban. „És kutya, macska?" — kérdem. „Az adatgyűjtés csak haszonállatokra terjed ki — hangzik a szakszerű válasz. Mivel sem a kutya, sem a macska nem számít haszonállatnak, róluk nem szól a statisztika. Talán a tanács pénzügyi osztálya tudna valamit a kutyákról mondani, az ebadó miatt." Nem hívom fel az adóhivatalt — inkább eltűnődöm a „haszonállat" fogalmán. Megvallom — nem tetszik, egyálta­lán. Itt, ahol én lakom, a budai dombvidék lankáján, mely város-belseje is, mióta négyemeletes társasházakkal, kutató­intézetekkel, kollégiumokkal épült tele a környék, de azért kertváros is, mert az okos urbanisztikai tervezés megóvta lombos-parkos jellegét, a jó sorsnak hála, sok állat él. Esti szürkületkor óvatos sétaútra induló sünök. Napfényben kőkeríté­seken melegedő arany-rajzolatú gyí­kok. Tücsök is akad, a magas fű jóvoltá­ból, az idén. Feljebb a domboldalon, Bandi, a fél­szemű filozófus szamár legelészik — amikor éppen nem fuvaroz gyümölcsöt, vagy zöldséget rozzant, kétkerekű kordén. Házunk előtt a két óriás-jegenyén cinkék, meg fürjek élnek vidám köztár­saságban. A fekete rigókat személy szerint ismerjük: legtöbbjük olyan bátor már, hogy fel sem rebben a föld­ről, ha az ember a közelükbe lép. A színes-mellényű fakopáncsok erre­felé (csodálatos módon) népes rajok­ban repdesnek, s azzal szórakoztatják a Galántai utca lakóit, hogy villany­póznákra telepednek és nagykomolyan harkály módjára kopogtatják az évti­zede kivágott száraz gerendát. A macskákról nem sokat mondha­tok: visszavonultan élik miniatűr-tigris életüket, csak szerelmi időszakban ve­rik fel a környéket hatalmas nyiváko­lással. A kutyákról viszont annál többet lehetne mesélni, hiszen minden házban lakik kettő-három is, és sajátos, egyéni karakter mindegyik: Kormostól, a fekete pulitól, aki buzgón „tereli" az utcán nagynéha áthaladó gépkocsi­kat — Zsuzsiig, a gesztenyebarna magyar vizsláig, aki kelletlenül, de lelkiismeretesen hajtja végre a produk­ciókat, amiket köpcös gazdája követel tőle minden áldott délután. Nincs róluk seholsem feljegyzés, adat, statisztika . . . kivéve Bandit, aki „haszonállat", meg az ebadólistákat, persze. Nem akarok a városban élő embert fenyegető elidegenedésről filozofál n i itt: nemcsak észrevették már jóideje írók, orvosok, pedagógusok és pszichológu­sok, hanem értelmes, jószándékú küz­delem folyik ellene, világszerte, Buda­pesten is. De szeretném kimondani ezúttal, amit sokan vallunk — mégis ritkán esik szó róla. Hogy a városi környezet emberi-léptékűvé, ottho­nossá tétele nem pusztán városter­vezési, építészeti, urbanisztikai erő­feszítéseken múlik, hanem töméntelen más tényezőn, apróságokon is . . . Töb­bi között két- és négylábú, tollas, drót-, vagy simaszőrű, csiripelő, nyá­vogó, ugató lakótársaink jelenlétén — vagy jelen-nem-létén — a kőfalak között. ... Végül mégis megtudtam, hogy 58 ezer kutya él Budapesten: az Ebte­nyésztő egyesület szolgáltatta az ada­tot. A macskák száma ismeretlen. Nem állítom, hogy Budapesten mindenki „állatrajongó": sokan ide­genkednek a lakóházban, lakásban való kutya-tartástól; sokan nem kedvelik a macskákat; a galambokat még töb­ben elkívánják a házuktájáról. Mégis, túlzás nélkül mondhatom, hogy az állatbarátok száma óriási mértékben növekedett a legutóbbi tíz-húsz esz­tendő során. Nagyban hozzájárult ehhez az iskolákban, az úttörőmozga­lomban folyó madárvédelmi propa­ganda, a TIT keretében tartott sokféle előadás, tanfolyam. De — általános­ságban szólva — azt is mondhatnánk, hogy az urbanizálódás és az általános műveltségi színvonal emelkedése szinte törvényszerűen hozta magával azt a fajta szemléletváltozást, amely már nem pusztán kalóriákban, vagy munkatel­jesítményben méri az állat nyújtotta „hasznot". A primér szükségleteit már kielégített ember esetleg haszno­sabbnak ítéli a gondját-baját vele meg­osztó, s enyhítő kutyáját, mint ama másik derék négylábút, aki életét áldozta azért, hogy biztosítsa az ő bécsiszelet-, avagy bifsztekszükségle­tét. Ahogyan a „nagy történelemben" is nem egyszer megesett már, a fejlődés következtében szakadék támadt a régi időkből származó meglehetősen rideg, állatellenes hivatali gyakorlat és a köz­felfogás között. Jelenleg csupán az énekes madarakat védi hathatós jogszabály, s a kutyáknak biztosít némi védelmet az 1959-ben kiadott ebtartási rendelet ... a többi állat, mely köztünk él, kényre-kedvre ki van szolgáltatva a körülményeknek, nemtörődöm, vagy szadista emberek­nek. Az ilyenfajta embereknél azon­ban sokszorosan nagyobb azoknak a száma, akik meg akarják óvni az álla­tokat minden felesleges szenvedéstől. Nem valamiféle hamis szentimentaliz­musról van itt szó: attól, hogy valaki állatbarát, jóízűen elfogyaszthatja a csemege sertésszeletet káposztával. A felesleges és indokolatlan szenvedé­sek elhárítása a cél! A budapesti állatvédelem „partizán­akciókkal" kezdődött esztendőkkel ezelőtt. Buzgó állatbarátok pénzt és időt nem kímélve váltották ki a sintér­telepről a méltatlanul odakerült, ha­lálraítélt kutyákat. Volt, aki hat-nyolc állatnak is menedékhelyet biztosított, amíg nem került elő a gazdája, vagy nem sikerült számára új, megbízható „gazdit" szerezni. Talán nem okozok már bajt vele, ha elpletykálom: a lelkes állatmentők nem egyszer cselhez folyamodtak, amikor végleg megtelt a kutya-men­hely. Éjszaka, nagytitokban egy-egy általuk állatbarátnak ismert személy lakás-kilincséhez pányvázták ki a „lét­számfölötti" kutyust. Sokéves tapasz­talatuk szerint mindig befogadták az égből pottyant hívatlan vendéget. A „partizánakciók" ideje azonban elmúlt: május végén megalakult a Magyar Országos Állatvédő Egyesület. Az alakuló közgyűlésen a mozgalom létrehívóját, szervezőjét, Károlyi Mi­hálynét választották első elnökévé. Az Egyesület az állatvilág szeretetére, az állatokkal való gondos és kíméletes bánásmódra való nevelést, az állatkín­zás elleni küzdelmet tűzte ki céljául. Szeretné azt is elérni, hogy mielőbb megszülessenek az egyelőre hiányzó állatvédelmi rendeletek. Úgy hallottam, hogy valahol a János­hegyen azóta már meg is kezdte mű­ködését az első „hivatalos" állatmen­hely. Talán a mi filozófus Bandi-szama­runk is ott folytatja majd elmélkedé­seit, ha egyszer eléri a nyugdíj-korha­tárt. Marosi László felvétele

Next

/
Thumbnails
Contents