Budapest, 1967. (5. évfolyam)

9. szám szeptember - Szabó László, dr. Huszár István, Guba Béla írásai

BUDAI FURCSASÁGOK Magánmúzeum a Kapás utcában A Kapás utca 51. számú ház kis, egyemeletes épület. Homlokzatán még viseli a háború nyomait. A csikorgással táruló tölgyfaajtó mögött rendkívül gondozott kert fogadja a belépőt. Első látásra mintha valamiféle kolostor, velencei márványpalota és római Castrum kertjének zagyva keveréke volna. A falba beépített kődarabok különböző korok mesterembereinek kezenyomát őrzik. Csak idővel áll össze a látvány valami furcsa mozaikká, hatalmas kőkeresztrejtvénnyé, ahol a szemlélődő jóleső belső örömmel fedezi fel a tisztaságot és a rendszert. Magasívű gótikus kőablak mellett egy római szarkofág-darab római katonája állja évezredes őrségét, és jól megfér a herendi porcelángyár szeceszsziós stílusban készült, méternyi magas, szakállas kalmárjával. A kép a ház belsejében sem változik. Az előcsarnokból (vagy átriumból?) nyikorgó lépcsősor vezet az emeletre. A félhomályban ikonok fakó aranya, sárgaréz falikarok sápadt fénye világít. A nagyszoba egyúttal múzeum is. A falakon barnára pácolódott, majdnem felismerhetetlenségig sötét olajfestmények, a vitrinek roskadoznak a régi porcelánoktól. Ami itt található — hatalmas érték. Sok pénzzel, határtalan gyűjtőszenvedéllyel és nagy szerencsével gyűjtötték össze. Hogyan keletkezik a szép szeretete, a majdnem mániává erősödő gyűjtési vágy? — Az ember szereti otthonában a szépet — mondja a ház gazdája. — Aki már a legkisebb igénynyel is lép fel önmagával szemben, annak nem mindegy, milyen körülmények között lakik. Azon soha sem gondolkoztam, hogy mit gyűjtsek. Ez meg is látszik az össze-visszaságon. Ami tetszik, ahhoz igyekszem hozzájutni. Itt vannak például a régi