Budapest, 1967. (5. évfolyam)

9. szám szeptember - Katona Jenő: Budapest költője: Kosztolányi Dezső

s mellette a többi kis házikót; ma nagy, modern épületek emelkednek helyükben. Mint épületből csákányok zajára téglák közül kiugrálnak a békák, úgy rebbentek ki gyorsan és ijedten egy-egy nyári estén a szegények, ha valaki kapujukat megzörgette. S ott álltak aztán, sok céljavesztett, elfelejtett élet és lassan, szelíden, vádlón integettek ... S a budai emiékek mellett az ő fiatalkori pesti emlékei, az Esti Kornél-évek emlékei is megcsendülnek, például a Nezv York kávéház (A bús férfi panaszai) reminiszcenciái. New York kávéház, ahol egykor oly sokat ült, mi maradt belőled, múltán az ifjúságnak és múltán a régi láznak ? Itt vitatkozott egykor barátaival boldogan és haragos szavaikban bombák aludtak, majd meg egy új kor lelke éledt. Itt tanyáztak ők, kiknek talentumot egy isteni kegy osztott és mikor a nap lehajlott, a sivár zajban szárnyat kapott a lelkük és a füstből és a fényből mint ártatlan galambot, a drága nők felé egy-egy verset tereltek. Innen mentek ki hajnaltájt az elhagyott utakra. Kopott kabátjukon a fagy dere reszketett és élték szívüket és a hajnalodó Budapestet. Szentelt tanyája volt ez a kávéház szívüknek és szavuknak. Álmot adott s nem ismert drága mámort. S most, annyi év után a költő félénken koppantja meg a poharat, az asztalt s a szívét, a szívét is, hogy még régi-e a hangja ... Eszébe jut később az is, hogy "nézett rá egy nyáron a Duna vize, hajnaltájban, hívón. A redakcióból hazaballagva hogy sírt ott a Ferenc József-hídon (1914). Később itt, ebben a városban, Budán a Krisztinában lett háza a Logodi utca sarkán, itt őrizte azt Hattyú kutyája, itt feledte el, hol született és itt emlékezett újra rá, itt temette el volt önmagát és itt támasztotta föl azt, itt játszotta, hogy ő is él és itt alkotott könyörtelen éberségű lélekkel. „Mindig a kin volt éles ostora, mindig a magány volt mély monostora." Világképe is, amely sohasem vált tolakodóvá művészete rovására, az emberi élet mondhatatian gyötrelmét, a lét sötét, sivár, értelmetlen borzongását árasztotta: valami Schopenhauer-i filozófia-hangulatot, annak fogalmi merevsége és pesszimista talmudisztikája nélkül. Az elmúlás szörnyű leckéjét korán megtanulta és a halál hamar beoltódott életébe. S a sötétbe, a végtelen tér örök-süket csendjébe mégis az ész, a tudat, a művészet fényével világítani, a reménytelenség-edzette hittel, felséges logikátlansággal élni, alkotni, ez volt itt kiérett művészetének tanítása. S közben kimondhatatlanul szerette városát: „Budapest! Itt éltem én! Lelkek közt! Csupa lélek! Csupa test! Kávéház! Mámor! Lángokban leszálló csuda-est! Csak az gyűlölhet, aki tompa, pudvás, buta, rest! Rímet reád még! Színt, mely életemre odafest! A New York (ma Hungária) kávéház: „Innen mentek ki hajnaltájt az elhagyott utakra" MTI fotó — Fényes Tamás felvétele Ha meghalok, mondjátok a síromnál: Budapest." (Esti Kornél rímei) Néha magányos sétáimon még látni vélem őt az öreg Krisztinaváros kövei között, ahogy szép, bánatos arca bús megadással hajlik csokornyakkendője fölé, amely még könnyű, vékony, kis legényke korából maradt meg. Hiába tudom, hogy a halál három évtizede az emberlét szörnyű, értelmetlen szenvedéseinek — melyektől olyan mélységesen és dermesztően tudott borzongani — egyikével kiragadta közülünk. Számomra számtalan élőnél ma is elevenebb, mint valaki, akinek nagyságához, mint csodálatos nyelvünkéhez, csak szellem-rokonai, Leopardi vagy Keats népének nagysága hiányzik. Kosztolányi utolsó budapesti lakása a Villányi úton Gink Károly felvétele