Budapest, 1967. (5. évfolyam)

9. szám szeptember - Katona Jenő: Budapest költője: Kosztolányi Dezső

Katona Jenő Budapest költője: Kosztolányi Dezső Vidékről, a bús, boros, lomha Bácskából, Szabadkáról került Budapestre Kosztolányi Dezső a század eleién. A nagyvárost először roppant kohónak érzi, mely a vidékről fölkerülő ifjú erejét, hitét, életét hasztalanul égeti föl. Még egyetemi hallgató korában meglakta az Üllői út egyik diákszobáját. S később a múló ifjúság zenéje csendül fel feledhetetlen hangütéssel az Üllői úti fák soraiban. Ezek a fák virágbaboruló, majd lombos koronájukkal számára az ifjúságot jelentették. Mégegyszer visszatér ez a hangulat A bús férfi panaszai Mily messze van éntőlem már az ég terzináiban. Mily messze van már az ég, mily messze vannak már a csillagok, az Üllői út is milyen végtelen. Az elhagyott vasárnap éjszakán izzó kohóként ég a klinika ablaka s a kórházi fák sötéten zúgnak. Már cél nélkül mendegél az egykor annyit rótt úton a költő, fütyülni próbál, szája megvacog, előrenéz, megáll, majd visszanéz és egy vaskorlátra ráborulva sír ... Diákkorában, vékony kis legényként, nézett föl a didergő csillagokra, melyek fázva égtek fönn a téli éjben. Nyakkendőjének könnyű-furcsa csokra lengett, s ő rohant sápadtan, vásott köpenyben, éhesen, rajongva. De mindenütt csillagfény égett a bús, kopott vidéken ... Később már prémes bundában, dús vacsora ízével jár Budapesten, a csillag most is ég, aranytüzekkel ékszeres az égbolt, de neki már, ki egykor úgy lobogott, a csillag is sötét folt. Hiába zengi sírva a régi kis diákdalt s kihunyt arcát hiába emeli az égnek: a csülagok már nem ismerik meg többé ... De ez már későbbi életút. A Budai idillben (Négy fal között) még a kezdetén járunk. Megkapó eszményítéssel — Szabó Dezső Boldogság Budán című írásához hasonlóan — rajzolja meg a Várhegy anakronizmusát, mely számára a kőbedermedt XVIII. század, illetve a XIX. század eleje. A várbástya, ifjúságunk szakrális színhelye, a régi bolthajtásos házak biedermeier világa veszi körül a költőt. Illetve ő von egy képzelt idüli vüágot védelmül maga köré: szótlanul hallgató baltaközi fiatal lányokkal, zenélő óra muzsikájával, okulárés, ősz néni kötésével, arany középszerrel, vidor kedvvel s a kis zongorán néha este tétován felzengő Weber-zenével. A fehér fák közt fú a hó s ,yA közelbe s mégis messze, a folyón túl zajba veszve, fénybe, ködbe, kéjbe, könnybe, küzdve, nyögve és hörögve villámtüzbe kél az est. Rongyselyembe kárhozottan hadd vergődjön, sírjon ottan háborogva, zúgva Pest." Ugyanez a hangulat tér vissza az Ének Virág Benedekről című versében, romantikusan eszményítve a múltat: „Jaj, hogy szerettem volna élni régen, vén századok bús mélyein, korábban, mikor a lélek nyílt, a jóság s nem ma a buta «modern tehnika» korában." Körötte — esős vízfestmény — az eltűnt Tabán, ahol a költő észrevétlen él. De régen, egy évszázadnak előtte nyugodtan ült volna otthon az ablakmélyedésben, vagy egy régimódi halvány leánnyal sétált volna a Naphegyen, vagy új boron, ősszel, korhely árnyékát maga után húzva, kezében lámpással és kapukulccsal tartott volna haza egy régi tabáni kocsmából. Aztán csak várt volna — az élet elröppen —, Horatiust olvasott volna esti ködben s álmodott volna mélyen és resten ... Virág Benedek egykori háza akkor még állott, ma már valóban csak „egy kis küszöb és egy villamosmegálló" maradt belőle. S milyen tökéletesen evokálja a költő a „szent öreg" papot, szigorú arcát; verseire csak bólint a homályban és lehajol hozzá, hogy megáldja. Zsinóros, régi atillát visel, ráncoskezű és prédikáló bölcs volt „és dicsérve a Poézis hatalmát — átnyújtott volna versemért egy almát." Egy város lelkét történelmi és irodalmi emlékei őrzik. Róma, Párizs, Firenze minden utcáját, minden kövét százados emlékek kötik lakóik szívéhez. így kellene ennek lenni Budapesten is. De Kosztolányi, a romantikus, a múltat visszasóvárgó, a múlt és jelen egyidejűségét megvalósító, az időt megállító versei mellett talán először énekli meg az Ó, én szeretem a bús pesti népet (A bús férfi panaszai) kezdetű versben ennek a városnak gondját és nyomorát. Budapestét, ahol talán a legtöbbet dolgoztak és szenvedtek Magyarországon az emberek. „Ó én szeretem a bús pesti népet, mely a Külső-Józsefvárosba tépett ruhákba jár vasárnap délután és ámolyogva, szédelegve hallja, hogy döng a tükrös kávéházak alja s a mozi-reklámokra néz tunyán. Sokszor úgy érzem, szinte-szinte vétek, hogy csöndben élek, nem nézek felétek, s az álmok lenge fodrát fodrozom. Ilyenkor aztán, elhagyott vasárnap, kis görbe közein a téli sárnak vezeklőn járok, az utcátokon. Itt élnek ők, a kedveskék, e járdán, letaposott cipősarokkal, árván, kávémérésbe bújva hallgatag. Éhes leányaik, kiket szeretnek, kopott árvácskák, fáradt, vézna szentek, gázláng alatt sötéten állanak. Ki nézte meg, mit rejt szobájuk árnya ? Ki leste meg, van-e ágyukba párna ? Ki látta, hogy mi a bús, pesti nép ? Én láttam a munkást és lázra bujtott, sápadt arcát, hogy rossz szivana gyújtott, én láttam a föld vérező szivét. Bármerre mennék, ide visszatérnék, bármerre szállnék, átkozott, szegény nép, a gondodat kiáltaná a szám, mert bánatkövei van utcád kirakva, szemed a bánat végtelen patakja sjaj, ez a föld, e bús föld a hazám." A költőnek volt szeme a Budai szegényekre is. A Krisztinaváros szegényeiről van szó. A Krisztinavároséról, amelyről, a Vár tövében különállónak megmaradt vidéki városkáról, előkelő közhivatalnokaival, nyárspolgáraival, dolgos mesterembereivel olyan találó képet rajzol az Édes Annában, mint előbb Szabadkáról a Pacsirtá-ban vagy az Aranysárkány-ban. Még mi is láttuk a harmincas évek elején az Attila úti szegényházat 6