Budapest, 1967. (5. évfolyam)

9. szám szeptember - A címlapon: A Margitszigeten. Kántor Géza felvitele (A „Budapest" fotópályázat anyagából)

kezik. A kerületben húzódik végig a Dunaparton a főváros egyik legkedveltebb, leglátogatottabb üdülőkörzete (Római-part), de rendkívül gazdag hegyvidéki kirándulóhelyekben is (Hármashatár-hegy, Csúcs-hegy). Mindemellett a kerület a Bécsi úton és Szentendrei úton, mint bevezető főútvonalakon keresztül a főváros északi kapuja. A Duna-kanyar és az E 5-ös út megépülése előtt a nyugati országok felőli idegenforgalom bevezetője. A mai III. kerületben jelenleg 80 ezer ember él, tehát annyi, mint jelentősebb vidéki városaink közül Győrött. Az elmúlt félévszázad alatt a kerület mai területén a lakosságszám 30 ezer fővel növekedett. Ennek kétharmada a két vüágháború között telepedett le, egyharmada pedig a felszabadulás óta eltelt húsz év alatt. Az első időszakban különösen az ősi magnak, a tulajdonképpeni Óbudának és Csülaghegynek nőtt meg a lakosságszáma: az előbbi területen 12 ezer, az utóbbin 8 ezer fős volt a lélekszámnövekedés. A lakások zömmel családiházas formában épültek. Állami lakásépítkezés a két világháború között a területen vagy ún. városi házak formájában jelentkezett — ezek közül a Nagyszombat utcai a jelentősebb —, vagy mint barakk lakótelep; ilyen volt a téglagyári, amely azonban lakótelepnek alig tekinthető. A második vüágháború után a központ lakosságszáma lecsökkent és azóta sem érte el az 1941. évi 52 ezer főt. Ugyancsak csökkent a falusias Békásmegyer lakosságszáma is. Annál nagyobb növekedés következett be a hegyvidéki és a Római-parti családiházas övezetekben és villanegyedekben. Az első nagyobb szervezett állami lakásépítkezés a második világháború után 1949-ben a Hunor utcai volt, ahol 1956-ig közel 300 lakás készült el. Jelentősebbek voltak az 1957—61 évek közötti Hévízi úti (915 lakás) és az 1960 — 64 évek közötti Bécsi úti ún. „Kísérleti lakótelep" (771 lakás) lakásépítkezései. E félévszázad alatt vált a terület a főváros fontos iparterületévé is. Bár a polgáriasodé Óbuda már a XVII—XVIII. században fejlett iparral rendelkezett, az iparágak közül különösen azok telepedtek meg itt a Duna mellett, amelyeknek tevékenységük folytatásához vízre volt szükségük. Ezzel magyarázható a tímárok, serfőzők helyválasztása; jelenlétük emlékét utcanév őrzi. A hajómalmokról Rohbock metszetei, a XVII. századi serfőzőkről a Lajos utca 158. számú lakóházban feltárt maradványok tanúskodnak. A XVIII. századból főként a textiliparnak maradtak fenn emlékei; így a Harrer Pál utca 44—46. szám alatti selyemgombolyítógyár jellegzetes ovális alakú épülete és az 1787-ben alapított, még ma is üzemelő Goldberger textilgyár. 1835-ben az Óbudához tartozó szigeten ugyancsak a Dunára települve kezdi meg működését a Hajógyár, amelynek termékei azóta jelentős nemzetközi hírnevet szereztek a magyar iparnak. A XIX. század második felében a fővárosban fellendülő építkezési tevékenység tovább növelte Óbuda ipari jellegét, a terület természeti adottságai (kiscelü agyag) következtében a kiegyezéskor már három téglagyárat mondhatott magáénak. 1913-ban helyezték üzembe a gázgyárat. Az iparüzemek letelepedése — elsősorban a Szentendrei útra felfűződve — a HÉV üzembehelyezése után meggyorsult, és kialakult itt a főváros észak-budai iparterülete. Az ipartelepek száma a felszabadulás után tovább emelkedett, a meglevők bővültek, legutóbb az első budapesti házgyár is itt kapott helyet. A kerület így ipari jellegét mindmáig megtartotta, akár lakosságának foglalkozási ágak szerinti megoszlását, akár a területén lévő iparüzemek számát, jelentőségét és munkáslétszámát tekintjük mérvadónak. Lakosságának kereken fele ipari foglalkozású. A mezőgazdaságban lakosságának csupán másfél százaléka talál foglalkoztatást, annak ellenére, hogy a kertgazdálkodás a kerületben nagy múltra tekinthet vissza, és a főváros mezőgazdasági művelés alatt álló területének közel egytizedével rendelkezik. Egykor főként szőlőmívelést folytattak Óbudán, mert Buda más hegyvidékeihez hasonlóan, az itteni domboldalakat is szőlő borította. (Erre utal a Szőlő, Szőlőkert utcák fennmaradt neve is.) A szőlőmívelő óbudai svábok térdig felgyűrt nadrágban nyáron nap-A terület víziüdülőhely szerepköre főként az első vüágháború után növekedett meg, amikor a vízisportok iránti érdeklődés egyre élénkebbé vált. A Római-fürdői után a festői környezetben létesült Csülaghegyi, majd a Pünkösdfürdői strandfürdők is megnyitották kapuikat. Ezeket a fürdőhelyeket a fővároshoz való közelségük és a hévvel való jó megközelíthetőségük tette népszerűvé. Ugyanakkor a Római-parton kisebb-nagyobb üdülő- és csónakházak épültek, s egy-egy meleg nyári napon a vadevezősök ezrei vannak a Dunán. Kétezer évvel ezelőtt is az átkelőhely közelében alakult ki az a közlekedési csomópont, amely a fővárosból ki- és bevezető utak, valamint az Árpád-híd megnyitása óta a Dunán átvezető útvonal kereszteződésében keletkezett. Az Árpád-híd csaknem az egyetlen hidunk, amelynek budai hídfője a táji és funkcionális adottságok összehangolását valóban lehetővé teszi, és ezzel az óbudai városközpont megbonthatatlan egységét is megvalósítja. A híd építését még 1939-ben kezdték barnítottan, ősszel sárosan „barna lábbal" tértek haza; innen eredt „braunhaxler" elnevezésük. Majdnem mindegyik árusította saját borát, ebben az időben minden második, harmadik házban mértek bort. Ezekből lettek később a híres „óbudai kiskocsmák". A szőlőket a filoxérajárvány kipusztította; helyüket részben más művelési ágak foglalták el, részben beépítésre kerültek. Ma a mezőgazdasági termelés a kerületben is szövetkezeti formában történik. A négy, majd két, újabb összevonás után most egy termelőszövetkezetben tömörült tagság több mint ezer katasztráüs holdon gazdálkodik. Főként üvegházi kertészetük és zöldségtermelésük tarthat érdeklődésre számot, 60 katasztrális holdon pedig termőre forduló őszibarack telepítésük van. el, de a háború miatt a munkálatok félbeszakadtak. Csak 1948-ban indult meg újra az építése, és az óbudaiak közel félévszázados álma valósult meg akkor, amikor 1950. november 7-én a hidat a forgalomnak átadták. Egyelőre csak félszélességben készült el az így is 22,6 méter széles, közel egy kilométer hosszú híd; Közép-Európa leghosszabb hídja. Óbuda a múltban árvízveszélynek erősen kitett városrész volt. A Lajos utca 153. számú ház falán elhelyezett tábla mutatja az 1838-as nagy árvíz szintjét. Az árvízveszély a mélyen fekvő területek feltöltésével a lakott területeken megszűnt. Ez idő szerint közvetlen árvízveszélyről csak az esztergomi vasútvonaltól északra eső területrészen lehet beszélni. Az eddigiek során Óbuda fejlődését a római 3 Egy régi óbudai utca