Budapest, 1967. (5. évfolyam)

7. szám július - Zoltiay László: Betegek, orvosok, kórházak aközépkori Budán

nyaira akadtam: a későbbi sírokkal mindig korábbiakat bolygattak meg. Ezt a temetőt a XV. század szüntette meg; a későbbi temetkezéseket már a budai várfalakon kívül bonyolították le.) A víz, a ház s az élelmiszer tisztaságánál is jelentősebb közegészségügyi intézmények voltak Buda — és Pest, Óbuda, Felhévíz — kórházai. Buda első ispotályát a mai Rácfürdő táján, IV. Béla király idején építették nővére, Thüringiai Szt. Erzsébet tiszteletére. Egyik betegét, az ifjú Bánk fia Pétert, már a Margit-féle szenttéavatási per is említi az 1260—70-es évekből. Ez a kórház a középkor végéig működött ; 1437-ben Zsigmond király jelentős javadalmakkal látta el. A városnak időrendben második kórháza Felhévízen, a mai Lukács fürdő helyén vagy annak környékén állt. Ezt az ispotályt 1330-ban a Szent Lélek-rend főnöke, Ortolfus mester magánvagyonából alapította. A XV. században az alhévízi Szt. Erzsébet-ispotály és a felhévízi Szent Lélekkórház Buda város gondozásába és tulajdonába ment át. Vagy egyiknek, vagy másiknak a bővítését tervezte Buda város tanácsa 1414-ben, amikoris Siena városától az ottani Ospedale alaprajzát elkérte. A felhévízi kórházat utoljára János király bővíttette a XVI. század harmincas éveiben. A XIV. században települt a Várhegy nyugati oldalára a Szent Lázár-rend. (A kolostor templomának alapfalait az 1930-as években Garády Sándor tárta fel, a Lógodi utca és Attila út között, a Bugát Pál utcában.) Az itt ápolt betegekről még 1500-ban is szó esik. Volt kórháza Óbudának és Pest városának is. Az utóbbinak 1467-ben Ötvös Pál pesti polgár volt a gondnoka. 1483-ból olvasunk a Nagyboldogasszony egyház által patronált szegényházról, Budán, a Szent Pál utcában. (Ma Fortuna utca.) Hasonló intézmény állt 1494-ben a régi Szent János utcában — ma Színház utca —; ennek a ferencesek egykori kolostora volt a szomszédja. E babonákkal, hiedelmekkel átszőtt korban — amikor a kémia még nem bontakozott ki az alkímiából, az asztronómia az asztrológiából — még a csiszolt, felvilágosodottnak vélt emberek is csülagjósoknak, vészt-vivő drágaköveknek engedelmeskedtek. II. Lajos feleségének, Máriának — egyébként tapasztalati alapon sikerrel gyógyító — orvosa, Collimitius könyvet írt „a csillagászatnak az orvostudománnyal való kapcsolatáról". Csupinianus, a XVI. századeleji dunai humanista kör tudós tagja pedig a drágakövek gyógyító hatásáról értekezik. Ebben ilyeneket olvashatunk: „a smaragd egészségessé és vidámmá teszi az embert. A korallnak majdnem minden betegségre nagy a gyógyító hatása ..." Amikor 1534-ben VII. Kelemen pápa súlyosan megbetegedett, orvosai háromezer arany értékű gyémántport nyelettek le vele. Belehalt. A XVI. század nagy úttörője, Paracelsus svájci orvos abban az évben kezdte meg működését, amikor Budára, Magyarországra a mohácsi vész szakadt. A Szüzek fürdője A „Sáros-fürdő" 1810 körül (Korabeli rajz) Szüzek fürdőjének nevezte a népszáj azt a fürdőt, ami a török időkben a Gellérthegy déli lábánál épült. Az elnevezés onnan eredt, hogy a néphit szerint ott őrizték az aga háreme számára kiválasztott hajadonokat, akik között magyar rablányok is voltak. Ez a fürdő volt a mai Gellért-fürdő elődje, ami a török hódoltság után a Sárosfürdő nevet kapta és egészen 1895-ig, a mai Szabadság-híd építésének az elkezdéséig Pest és Buda leglátogatottabb gyógyfürdője volt. A fürdő eredete a mondák világába vész, csupán annyit tudunk, hogy a Gellérthegy déli lába (a vólt sziklakápolna alatti rész) és a Duna között emberemlékezet óta egy nagy iszapos vizű tó terült el, amit a több helyen felbuzgó források állandóan friss vízzel tápláltak. Valószínű, hogy először a törökök építettek fürdőt a dús vizű tó fölé, amit Adsika Ilystenek, az aga fürdőjének neveztek, a közvélemény pedig — mint láttuk — a szüzek fürdőjének. A XVI. században Oláh Miklós feljegyezte, hogy a Szent Gellérthegy lábánál tíz lépésre a Dunától a „küteggel és sorvadással bajlódó betegek részére üdvös források vannak". Vernher szerint Budavár elfoglalásakor a törökök „egy magas és meredek sziklacsúcs által védve találták a forrásokat". A sziklaüreget még mélyebbre vájták és ezzel növelve a források hozamát, használták a fürdőt. Kaprinai 1559-ben úgy írja le ezt a fürdőt, hogy a Gellérthegy déli részén „hévíz fakad, ami igen üdvös a csúzbetegségek gyógyítására". A tájat, ahol a fürdő van, Szent Erzsébetfalvának, vagy Alhévíznek említi. Buda visszafoglalásakor a törökök által épített fürdő is sokat szenvedett, részben romba is dőlt, de a források és a közfürdő kupolája, valamint öt kisebb „törökfürdő" épen maradt. I. Lipót császár 1687-ben Wartenbergi Himer Frigyes nevű „testorvosának" ajándékozta a fürdőt, aki a romokat eltakaríttatta, a tó közepén felbuzgó forrásokat égerfa-cölöpökkel vétette körül, majd e pilóták köré szurokkal bevont védőfalat húzatott. Ezek felett állt az elég épen maradt kupola, amit az új tulajdonos később ki is javíttatott. Illmer halála után a fürdő Pest városának a tulajdonába ment át. A város nem igen tudott mit kezdeni a fürdővel. Bérbe adta, majd amikor a bérlő megbukott, vagy elszökött, ismét csak bérbeadta. így ment ez több mint száz esztendőn át s közben a fürdő épületei egyre csak romlottak. Végül 1809-ben Pest városa árverés alá bocsátotta a fürdőt, melyet így a Sagits család szerzett meg. Az új tulajdonosok nagy ambícióval láttak a fürdő helyrehozatalához. 1866-ban Koischer Szilárd és neje Sagits Zsófia birtokába került a fürdő, akik egy már modern igényeknek megfelelő fürdőházat építtettek a források fölé, meghagyva a török kupolát és az öt törökfürdőt. Az új épületben 27 lakószoba, tágas vendéglő és az udvarban 12 egyes fürdőszoba állt a közönség rendelkezésére. Az alsó udvarban levő öt török fürdő és a nagy közfürdő egyszerre 400 embert tudott befogadni, és ezek a fürdők 2375 akó vizet tároltak, amit a folytonos és bőséges utánpótlás állandóan frissen tartott. Az alulról feltörő forrásokon kívül volt még két hegyi forrás is, amit tiszta vizéről ivóforrásnak neveztek, így is használták, állítólag „üdvös" eredménnyel a hurutos megbetegedésekre. Ennek a két forrásnak a vizét egy ló-vontatta szivattyú segítségével a felső fürdőkbe is bevezették. A víz hőfoka 36 — 40 R°, a gőzé pedig 26-28 R° volt és ez lehetővé tette, hogy a közönség természetes gőzfürdőt használhasson. A fürdő iszapja nagy mennyisége és tisztasága folytán felülmúlt minden más budai fürdőt (1866). A víz alkatrészei Molnár nevű egykori vegyész szerint: „magas hőfokú, gyenge égvényes sós vizekhez, melyek a világhírű pyraenai alpesek forrásaival rokonok, sorozható". A közfürdőt a múlt század második felében állítólag 80 — 90 ezer ember látogatta és voltak olyan napok is, amikor ezer-ezerkétszáz vendége is volt a Sáros-fürdőnek. Az átalakításkor a régi padláson temérdek mankót és falábat találtak, amiknek csak az elszállításához két kocsi kellett. Ezeket a hálás gyógyultak hagyták itt emlékül. Pestről a Lánchídon át társaskocsi járat tette könnyen megközelíthetővé a fürdőt. 1895-ben a fürdőt lebontották, csupán a források maradtak meg. Ezeknek a forrásoknak a felhasználására építtette a főváros a GeJlértfürdőt, kezdetben olyan szerencsétlen módon, hogy félős volt: a források teljesen elapadnak. Ma már csak igen kevesen élnek azok közül, akik még látták a Sárosfürdőt s annak lebontása után a hegy lábánál fortyogó forrást. A Szüzek fürdője is teljesen feledésbe merült és a mai nemzedék csak az utódot, a Gellértfürdőt ismeri. Még emlékezhetünk arra, hogy ezt a gyönyörű fürdőt is rommá tette a német fasiszta barbárság. Ma már a teljesen helyreállított fürdő számos gyógyászati lehetőségeit keresik fel a hazai és külföldi látogatók százai. Weiser Tibor 22