Budapest, 1967. (5. évfolyam)

7. szám július - Fekete Gyula: Magánügy?

I Fekete Gyula MAGÁNÜGY? műnk megismerkedni férfi munkatársakkal, mert nincsenek. így aztán társaságunk sincs, és sajnos, pártában maradtunk, ötünk közül a legidősebb 43 éves, a legfiatalabb 36 éves. A többi munkatársunk 20 — 25 éves, hozzájuk való fiú van bőven . . . Sokszor olvasunk arról, hogy a fiatal házasok nem akarnak gyereket, és ez milyen veszedelem az országnak. Az én munkatársaim csinosak, jó háziasszonyok, jól keresnek és szívesen szülnének gyereket. Csak az a baj, nincs férjnek való! . . . Kérjük, szóljon még a középkorúak érdekében, hogy szervezzenek klubokat vagy nyissanak házasságközvetítő irodát, ahol esetleg megtalálnánk a hozzánk illő párt mi is. De minél előbb, mert húsz év múlva késő! ..." Férfiak kevesebben írtak. Részlet az egyik levélből: „. . . Mindkét nemet illetik ezek a gondok. Sajnos, nálunk eddig az volt a nézet: ilyen probléma nincs, a népi demokráciában nincs magányos ember stb. Amennyiben úgy érzi, segíthetnék, szívesen állok rendelkezésére, annál is inkább, mivel — még mindig a tettek embere lévén, bár 45. évemet taposom már bús magányomban — 1959-ben megszerveztem a Magányosok Klubját, de születése pillanatában kimúlt a mentalitás miatt... (Leginkább a Nőszövetség ellenezte.) 1962-ben alakult meg a prágai házasságközvetítő iroda, és olyan jól ment, hogy minden megyében felállítottak egy kirendeltséget... A probléma nemcsak magyar, hanem internacionális. Az eddigi szemlélet azonban nálunk útját állta a kibontakozásnak . . ." Talán ennek a szemléletnek egyik áldozata az a tíz év óta elvált, harminc éves fiatalasszony, aki így írt: „Nem tudtam, hogy százezreket érint ez a közérdekű magánügy, mégis, nagyobb ünnepeken — leginkább karácsonykor — azzal vigasztalódtam, liogy több ezrünknek sorsa a magány, el kell viselnem, hiszen más is elviseli. Nos, ez a filozófia az ünnep első napján még őrizte az önuralmat bennem, de a második napot végigsírtam, maradéktalanul. Az egyedüllét csapása még önmagában elviselhető volna, de hogy mi mindenből ki van zárva a magányos nő, az több a soknál. Aránylag modern felfogású vagyok, de egyedül eljárni sem színházba, sem kirándulni, sem vacsorázni nem volnék képes. Sokszor arra gondolok: jó lenne már mégegyszer 30 évesnek lenni — a hatvanas nő nem olyan feltűnő egyedül... A ragyogó kiránduló időt csak az ablakon keresztül bámulom, a színdarabokat könyvből olvasom el. Valamikor, öt-hat évvel ezelőtt szintén írtam egy hasonló témájú előadásra az ifjúsági rádiónak — akkor még oda tartozónak éreztem magam. Azt javasoltam ifjú fejjel, hogy valami új, szocialista jellegű ismerkedési lehetőséget kellene létrehozni. Például klubestéket, kultúrdélutánokat — akár korosztályok vagy érdeklődési körök szerint —, ahová belépni csak magányosoknak szabad. Hogy ne érezzük magunkat egyedül, tudván: mindnyájan egyedül vagyunk. Mert a magányos nő olyan társaságban, ahol párok is vannak, magányosabbnak érzi magát, mint otthon, a négy fal között. Azóta nem írtam sehová — kihez is fordulhatnék? A magány nálunk szigorúan magánügy. Ha a fogunk fáj, orvoshoz mehetünk, ha a fejünk, gyógyszert veszünk be ... de ha a magány fáj ? . . . Semmi olyan intézményről nem hallottam, amely ezzel a komplex problémával foglalkoznék ... Én olyan szerencsés körülmények között dolgozom, ahol a munkatársak túlnyomó többsége férfi ... és mégis. Talán ennyivel is nehezebb elviselnem a magányt . . . Igazán nem irigylem az öregektől az öregek napját, a nyugdíjasok klubját, sem a gyerekektől a gyereknapot, a gyermekklubokat. De a mi nagy gondunkkal miért nem törődik senki ?..." T7 Jltelt azóta egy jó esztendő, és nem történt a dologban semmi érdemleges. Imitt-amott a sajtóban megjelent néhány levél ebből a témakörből; a Budapest interpellációjára válaszolt a Fővárosi Tanács ipari osztálya: nem engedélyezhették a házasságközvetítő iroda működését, mert a házasságközvetítés nem sorolható az ipari tevékenységek közé. Egyik napilapunkban én is olvastam — vegyesnek sem mondható érzésekkel — azt a fennkölt nyilatkozatot (pár oldallal a házassági hirdetések előtt), amelyre Lőcsei Pál hivatkozik: „Pénzt elfogadni azért, mert valaki magányosságától szabadulni akar, nem fér össze a mi társadalmunk szellemével." Idén tavaszon újra szóba hoztam az ügyet a Rádióban, hivatkozva a tavalyi levelekre is. Megint jöttek levelek. De fölösleges volna az illusztrációt szaporítanom: a magány, a társtalanság rossz közérzete egy év óta semmiben sem változott. Az arány változott. Valami okból többségbe kerültek idén a férfi levélírók. Egy tanácstitkár, aki városon lakik és naponta kijár falusi munkahelyére, kéri: továbbítsam a levelét az idézett öt gépkönyvelőnőnek. Megírja személyi adatait, körülményeit; „idő és társaság híján" házasság céljából szeretne megismerkedni valamelyikkel az öt közül... Egy budapesti KISZ-titkár — megfelelő társaság híján — ugyancsak feleségnek valót keres: „Én 26 éves vagyok, társaságba nem nagyon járok. Szívesen megismerkednék egy becsületes, házias, komoly kislánnyal, akinek rendes állása van, és nemcsak a kalandnak és a szórakozásnak él... Én vasesztergályos szakmunkásként dolgozom öt éve; már mint minőségi ellenőr végzem a munkámat. Alapszervi KISZ-titkár vagyok, és labdarúgó játékvezető a megyei szövetségnél. Édesanyámmal élek, ő nevelt fel sok gonddal és lemondással. Voltam külföldön, a demokratikus államokban és nyugaton is két hónapig, de alig vártam, hogy haza jöjjek, nekem adhatták volna az egész Nyugatot, akkor sem maradtam volna . . . Beteg édesanyám mindent megtesz értem, s én úgy határoztam, nem fogok megnősülni, amíg ő él. De ő azt mondja, nősüljek meg, legyen családom, legyek boldog, ő érte ne áldozzam fel az életemet. De hol van az a rendes lány, aki tiszteletben tartaná az anyámat, és kölcsönösen dolgoznánk, együtt a KISZ-munkában is ? Erre vágyom, egy megértő és korban is hozzám illő kislánnyal megosztani örömöm és bánatom. Talán sokan vagyunk, fiatal emberek, akik keressük az élettársunkat, de a megfelelő társaság hiánya miatt nem találjuk meg az igazit. Én nem járok házi mulatságokra, több barátomtól, sajnos, nem valami szépeket hallok az ilyen összejövetelekről. Talán az önhöz írt sok levél közt akad olyan, amelynek az írója vállalná egy 26 éves becsületes fiatalember ismeretségét . .." T JL talán ennyi illusztráció elég ahhoz, hogy nem magányos illetékeseknek a magányosok gondjait illető magasztos közönyét felbolygassam. Lőcsei Pál fejtegetéseit — a lényegben egyetértve — azzal egészíteném ki: az üzletszerű házasságközvetítést félmegoldásnak tartom. De: a félmegoldás is ezerszer több a hosszú idő óta megáporodott semminél. Számításba véve, hogy ebben a kérdésben eleve nem is találhatunk mindenki számára egyfajta megoldást, még több fajtát is csak módjával. Éspedig nem csupán amiatt, mert jóval több a társkereső nő, mint a férfi, de az ismerkedés, a párválasztás formája, igénye, lehetősége is igen változatos, korosztályok szerint is, egyebek szerint is. Sőt, mint tudjuk, azzal sem feltétlen szűnnek meg a gondok, ha valaki ilyen vagy olyan úton társára lelt. . . Mint szorgalmas locsolkodó, én is sorra jártam annak idején húsvét másnapján a falumbeli lányos házakat, végigkóstoltam a rossz novaborokat és a finom süteményeket, a házi kisasszony külön húsvéti remekléseit, zsebre raktam a piros tojásokat, és megbámultam a tisztaszobák neccelt függönyeit. El tudnék sorolni ma is harminc lányosházat, ahol soha máskor, csakis húsvét másnapján fordultam meg — aligha találnék a húsvétnál meggyőzőbb bizonyítékot arra, milyen szívós lehet egy népszokás, ha fontos társadalmi funkciója van. Nos, úgy tetszik, minél inkább felszabadul kötelmeitől, s az érdekeltek magánügyévé alakul a párválasztás, annál kevésbé hiányozhat a társadalmilag biztosított alkalom a találkozásokra, a széttekintésre, egymás sokoldalú megismerésére. Házasságközvetítő iroda, magányosok klubjai, női és férfi munkahelyek közös rendezvényei, klubdélutánok, ismerkedési estek, kirándulások, üdültetés, Ibusz túrák, színházi bérletek szervezése csak magánosoknak, ismerkedés levelezés útján stb. — nincs értelme légüres térben az ötletgyártásnak, hiszen a forma attól is függ, végtére is melyik szervezet, intézmény karolja föl a társkeresők gondjait: tanács, KISZ, Nőszövetség, szakszervezet, Népfront, kultúrotthonok ? Egy bizonyos. Ha egy rosszfajta társadalmi mechanizmusra példát kellene mondanom, gondolkozás nélkül ezt választanám. Mert — bár százezrek gondja — legegyszerűbb gondjaink közül való: nem ütköznek ilyen-olyan érdekek, nem kell mások rovására keresni a megoldást, sőt tucatnyi lehetőség kínálkozik egyetlen fillér állami dotáció nélkül is. Rengeteg gondunk, problémánk közül hol van még egy, amelynek a megoldása hasonlóan kevés költséggel, kevés magánérdek megbolygatásával ennyi ember nyomasztó terhén enyhítene? Nincs ilyen. Mégsem történt hosszú évek óta érdembeli kísérlet a megoldásra — talán ezekben a mindenkire tartozó, de senkire sem szignált, tárcaközi és tömegszervezet-közi ügyekben uralkodott el nálunk a tehetetlenség legrosszabb fajta mechanizmusa. 19