Budapest, 1967. (5. évfolyam)

7. szám július - Granasztói Pál: Hogyan nézzük Budapestet?

egy színes látkép a Gellérthegyről, verőfényes tavaszi napon, lenyűgöző lehet. De egyébként a városképnek éppen az egyik tulajdonsága, hogy látványa, hangulata az időjárástól, az évszaktól, a napszaktól változik, s a színtelen képbe a néző mindenféle változatát is beleképzelheti, tehát valójában az ilyen kép többet adhat. Magam részéről színes képet csak módjával adnék s csak feltétlenül jellemzően színes témáról, semmi esetre sem keverném, tenném őket éppenséggel egymás mellé a nem színezettel. Hatásuk rontja egymást. Az elmondottak alapján a bevezető sorokhoz térnék vissza. Szép album, eddig alighanem a legjobb, a lelkesedést okvetlenül indokolja. Viszont felvet olyan városbemutatási problémákat, amelyeket megszívlelni, esetleg megvitatni érdemes. A végső cél: e szép város legjobb, külföldre is elkerülő bemutatása, megismertetése, iránta az érdeklődés felkeltése. Az album éppen azzal veti fel őket, mert ötletgazdag és új utakat keres, amifeltétlen érdeme. Befejezésül tanulságként összefoglalnám, hogyan képzelnék egy ezutáni újabb albumot. Elsősorban egyenletesebbnek — témákban, a fotók stílusában. Mellőzném a mégoly érdekes vagy szép kuriózumokat, amelyek nem jellemzőek a városra. Mellőzném a „trükkös", a valóságot torzító felvételeket. Leginkább városképeket mutatnék be és csak kivételképpen egy-egy középületet, még inkább interieurt, de mindenből olyanokat, amelyek a városi életet ís mutatják. Teljességre nem törekednék, csak a legfontosabbra s a jól fotografál hatóra. Tehát a valóban szép képekre, még ha kis, de jellegzetes részleteket is ábrázolnak. Olykor egyegy is reveláló lehet egy városról, egészéről, hiszen ez éppen a városkép lényege, s a fotózásnak művészete. , Mert egy várost voltaképpen inkább filmezni kellene, állóképeken bemutatni merész vállalkozás. Mi magunk is tudatunkban alig hordjuk egyegy nézetét — többnyire számtalan kép, emlék, az egész él együtt, vibrál bennünk egyetlen összképként, összbenyomásként. Ezt egy-egy kép, de még állóképek albuma is nehezen adhatja vissza. Ilyen album összképe, hatása csak az lehet, csak arra koncentrálhat — s ezt vélem a képes lapok feladatának is — hogy a város építészeti keretét és ebben a nyilvános, a mindenki által látható életét, valójában tehát urbanisztikai jellegét mutassa be, revelálja. Annak is, aki ismeri, s annak is, aki még nem ismeri. Azt a gyönyörűséget szuggerálja, amit mindenki, aki itt Budapesten él, vagy idelátogat, többé-kevésbé érez, anélkül, hogy számot adna összetevőiről. Ez vizuális, alapjaiban vizuális tematika, s így ilyen album egész szerkezetében, képsorában vezérlő elvül csak a vizualitást, a képek szépségét, végső fokon a vizuális összbenyomást teheti. A „Budapest" album jelzett és talán nem is feltétlenül elismerhető kisebb hiányai arra jók, hogy vitázhassunk, s hogy legközelebb még szebb albumot, szebb képeslapokat, szebb városbemutatásokat lehessen csinálni. Lassan tisztuló és összeálló szempontok, értékítéletek szerint. T I lőcsei Pál számítása szerint tehát Budapesten 320 ezer magányos ember él (Budapest, 1967IV). Házastársi kötelék nélkül. Ennyi az özvegy és az elvált, a nőtlen és a hajadon; azaz jóval több, sok tízezerrel több ennél, hiszen a cikkíró szociológus csak a törvényesen elváltakat számolta, és a nőtlenek-hajadonok csoportjában is csupán a 34 éven felülieket. Nyilvánvaló pedig, hogy az olyan, aki vágyik társ után, akkor is nehezen viseli a magányt, ha még nem töltötte be a 34. életévét. Meglehet: még nehezebben viseli. No igen, nem minden nő akar férjhezmenni és nem minden férfi akar megnősülni, aki a statisztikai táblázat „egyedülállók" című rovatában szerepel. A magány sem szorongat egyformán mindenkit; a tágabb családban, baráti társaságban, megértő munkatársak között vagy épp alkalmi viszonyok, ismeretségek révén többé-kevésbé enged a szorítása. De mindezt beszámítva is maradnak még a fővárosban jó százezren — s az országban pár százezren — olyanok, akiknek ennyi kevés, akik a mélyebb-tartalmasabb szerelem, a házastársi kapcsolat, a házasélet, a család igényéről magányukban sem mondanak le. Innen és túl a 34. esztendőn. Tavaly tavaszon, amikor egy alkalommal szóba hoztam a társtalanok gondjait — hogy tudniillik nem tekintjük érdeme szerint közügynek a párválasztás, a társkeresés megkönnyítését, hogy a szocialista nagyvárosban a társasági életnek, a társas kapcsolatoknak, ismerkedéseknek régi formái-keretei elavultak már, de újak, korszerűek még nem képződtek a kellő arányban helyettük, és nem is igen képződnek spontán, társadalmi kezdeményezés, közreműködés nélkül — amikor ezt szóba hoztam, a következőket írta például egy „édesanya": „Ismerek néhány húsz év körüli, rendes, komoly lányt, lelkiismeretesen elvégzik a munkájukat, szeretik és becsülik is őket. Mégis nagyon el vannak keseredve, nem érdemes élni, mondják, mert egyedül, minden szórakozás nélkül töltjük el legszebb éveinket. Mindenütt azt látiák, hogy nagyobb az értéke a könnyű gondolkozású lánynak, mert csak szórakozik, és nem áldozza fel fiatal éveit csak a munkára. Bizony, én is el lennék keseredve a helyükben. El-elbeszélgetek velük, és vigasztalom őket, de nem sok eredménnyel. Azt hiszem, egy kisebb városban könnyebb lenne a sorsuk . . ." Mintha csak erre válaszolt volna egy nyíregyházi lányosmama levele: „Tény, hogy a lányoknak hiányzik az ismerkedési, szórakozási lehetőség. Ez késztet arra, hogy többek nevében kérjem a kérdés napirenden tartására . . . Különösen a szolid lányok helyzete nehéz. Több ízben pengettük már ezt a kérdést, de sajnos, eredménytelenül, pedig a fiatalság érdekében tenni kell valamit. . ." V ajon csak a fiatalság érdekében? Csak a 34-en innen? öt budapesti gépkönyvelőnő írta a 34-en túlról: „Végre nyilvánosan is szólnak a középkorúakért. Mi, lányok, már 16 éve dolgozunk olyan hivatalban, mint gépkönyvelők, ahol nincs alkal-A Vár déli kaputornya az úgynevezett Újvilág Kapu nyílásán keresztül (Lörinczy György felvétele)