Budapest, 1967. (5. évfolyam)

7. szám július - Granasztói Pál: Hogyan nézzük Budapestet?

erőlködést mutatnak. Ide sorolhatók továbbá a teleobjektívval, vagy valami más, általam nem ismert fényképészeti módszerrel létrehozott, sűrített városképek, amelyeken a távolabbi dolgok előtérbe kerülnek, a tágasak szűkösekké válnak, s így a kép megtévesztő lesz. Ez utóbbi éppen Budapesten súlyos hiba, melynek dunai városképét szinte lenyűgöző tágasság jellemzi, teszi széppé. Ennek szélsőséges példája a Lánchidat ábrázoló kép, ami szinte rémálomszerűvé teszi ezt a gyönyörű alkotást; féloldalasan nézve és mintegy felére csökkentve vizuálisan a két pillér közötti távolságot. Ez a kép tehát, s a többi említett ilyen kép is tévedés szülötte; határozott véleményem szerint városképet, épületet így nem szabad fotografálni. Ez áll arra az egyébként szinte megkapó összhatású képre is, mely a Népköztársaság útját ábrázolja az elejéről, hosszában, úgy összetolva, hogy a 2 km-re lévő Millenniumi emlék mintegy párszáz méter távolságban látszik. A képet percekig nézve eleinte képtelen voltam felismerni, mit s honnan ábrázol. A város eléggé valóságos s eléggé hatásos dolog ahhoz, hogy bemutatását, megkedveltetését természetesebb, valószerűbb módon kíséreljük meg, s még szép képekért sem érdemes emígy eltorzítani, valójában hamis képet adni. Vagy pedig, ha a Népköztársaság útja, vagy más fontos, szép városépítészeti alkotás nem kínál jó fényképezési lehetőséget — ami elképzelhető —, akkor végső soron mellőzni lehet. Ugyanis nem mindent lehet a városban egyetlen képen ábrázolni, — főként azt nem, amit a tudat sok képből összerakva lát szépnek. A Gellérthegy látkép azért is oly megkapó, mert olyan nézőpontot kínál, amelynek hiányában e város szépségét, ily sűrítetten, képszerűen egy pontból sohasem láthatnánk. A másik jellegzetes és szerintem kifogásolható dolog az, amit szemszög tévesztésnek nevezhetnék. A téma tehát jó, a foto reális megközelítésű, de nem jó szemszögből készült. Ilyen, például, az 56. sz., a Parlament előnytelenül eltorzult nézetével a budai Lánchídfő tájékáról; ennél sokkal jobb nézőpontot lehet e környéken találni. Megemlíthető még néhány öncélú, kevésbé a várost, mint inkább fotohatást bemutató kép (például a hatásos felhőzetű 29. sz. kép, legalján a Citadella árnyával), vagy az olyan, aminek témáját nem érdemes fotozni (például, amely a Villányi úti neobarokk templomot ábrázolja), vagy a nem idevaló képek (táncospár az Operából, Goya festménye a Szépművészeti Múzeumból, a sportképek). Ilyen kevés van, de ezek teszik olykor bizonytalanná az album profilját, nemcsak elvileg, hanem vizuálisan, összhatásukban is. Ide sorolnám — bár ez vitatható — városképek és életképek olyan keverését, mint az éjjeli látkép és mellette egy női portré; ez utóbbi akármilyen érdekes, sőt szép, a kettő együtt mintha erőltetett volna. Ezt annak ellenére merem állítani, hogy egész életemben igyekeztem a városképet, a város életét, atmoszféráját a legtágabban értelmezni, átélni. Végül még egy, talán leginkább vitathatóállítás, probléma. Mikéntannak idején a hangos filmmel valami elveszett a némafilm varázsából, kissé így vagyok általában a színes fényképezéssel, a színtelenhez képest, s még inkább városképek esetében. Városábrázolásnál a színes kép, úgy vélem, csak akkor jogosult, ha a városkép színei — fák virágzása, házak, egyebek színezése — különleges értéket, jelleget adnak neki. A velencei Piazza di S. Marco minden bizonnyal ilyen. Budapesten is Váci utca (Fejes László felvétele) 17