Budapest, 1967. (5. évfolyam)

1. szám január - Ordas Iván: Bérház Budán

náziumi igazgató, egy tanár, egy újságíró, két mérnök, két színész, egy szobrászművész, három miniszteri tanácsos, egy gyárigazgató, négy vagyonából élő tőkés „magánzó" és huszonhat cseléd. A maiak között van egy ezredes (nem azonos a régivel), négy orvos, három mérnök, két zeneművész, három tanár, két színész, egy újságíró, egy gépkocsivezető, hat ipari szakmunkás, egy nyugdíjas takarítónő. Cseléd, vagyis háztartási alkalmazott egy sincs. (Bejárónő öt.) Egy lágymányosi úriházban ügyelő. Demeter úr eredetileg épületlakatos volt, magas, komoly ember, kitűnő szakmunkás és olyan tökéletes modorú, ami ellen még a legkényesebb igényűek sem emelhettek kifogást. Demeterék fiatal házasokként költöztek be a nagy bérház házfelügyelői lakásába, itt született mindkét fiúk és innen mentek három esztendeje nyugdíjba. Nehéz elvitatni, hogy ezzel az állással megcsinálták a szerencséjüket. A harmincas évek nagy gazdasági válsága idején Demeter úr, aki a központi fűtést is kezelte és maga végzett el a házban minden apróbb-nagyobb javítást, állandó keresetnek örvendhetett. Az éjszakai kapunyitás embertelen munkája ehhez még napi kéthárom pengőt hozott, dupláját, vagy háromszorosát az akkori mezőgazdasági napszámnak. Demeterék társadalmi megkülönböztetését tulajdonképpen csak azon lehetett észrevenni, hogy kivétel nélkül mindegyik emeleti lakónak ők köszöntek előre és míg a ház valamennyi nem-földszinti asszonyának kijárt a „nagyságos", vagy „méltóságos" megszólítás, a házfelügyelő felesége egyszerűen csak „Demeterné, kérem" volt mindenkinek, bármennyire úrnak titulálták is a férjét. Hoszszú évekkel később aztán egészen váratlan helyről jött a pofon. Amikor a nagyobbik Demeter fiút (ma a mérnöki tudományok kandidátusa) be akarták íratni a Feneketlen tó melletti nagy Cisztercita Gimnáziumba, a kerületen uralkodó fehér-fekete papok váratlan gorombasággal utasították vissza, hogy házmester-ivadékot úrigyerekek közé felvegyenek. Mind a két Demeter fiú a demokratikusabb hajlandóságú, de éppen ezért sokkal kevésbé előkelőnek számító Toldy Ferenc Gimnáziumban végzett. Nem volt kellemetlen dolog házfelügyelőgyerekek játszótársának lenni. Miénk volt az egész udvar, ami nagy, tágas, levegős; sőt, amióta egy néhai mentőfőorvos jóvoltából növényeket is ültettek kavicsos talajába: kis jóakarattal kertnek mondható. Van benne két cseresznyefa, egy óriási, szívalakú leveleket hordó szivarfa, néhány ványadt cserjeféle, ' és egyik szegletében meglepően szépen díszlik az erdei páfrány. A poroló aszerint szolgált hajónak vagy dzsungelbeli fának, hogy éppen a „Halálfejes lobogók alatt" című kalózfilmet láttuk-e, vagy Johny Weissmül-1erf

Tarzan szerepében, húsz fillérért, a közeli moziban. A harmincas években, emlékszem, mindig volt a házban két-három üres lakás. A béreket „akárki" nem tudta megfizetni; és az ilyen „akárkik" nem is számíthattak arra, hogy Szergiuszék házában lakáshoz jussanak. A furcsa nevű Szergiusz Olafnénak a fővárosban többfelé voltak bérházai, de ő maga is itt lakott az úgynevezett jobb középosztálynak otthont adó Lágymányoson, ahol a „partáj"-okkal sohasem volt baj. Az egyszerű emberek kizárólag az udvari lakásokban éltek. Pontosabban: a házfelügyelőék, egy pedikűrös, egy cipészmester, egy tejesasszony, egy volt zsoké, egy Amerikátjárt segédmunkás és egy borbély. Itt a lakók azóta sem váltottak és egymáshoz fűződő kapcsolatuk sem módosult jelentősebben. A változást, természetesen, csak a családok egészére értve. Hiszen emberek haltak meg, gyerekek nőttek fel, lányok mentek férjhez. A segédmunkás öregségére váratlanul feleségül vette hosszú éveinek vadházastársát, és a tejesasszony fia — máig is kiderítetlen okból —, amíg az anyja az udvaron beszélgetett, odabenn a díványon szájbalőtte magát. A házbeli emberi kapcsolatok azonban harminchét év alatt igencsak megváltoztak. Mányi tábornok ír második emeletről. Az irodalomtörténeti nevet viselő kopasz, öreg huszártisztnek semmi köze nem volt az egykori költő-lovasgenerálishoz, de a nadrágján díszlő vörös lampasz sem feledtette vele, hogy szegény emberek gyerekeként látta meg a napvilágot; ő szívesen üldögélt délutánonként egy-egy félórát Demeterék házmesterlakásában. Az új háborút egyébként meg sem érte, és mint kivétel egyáltalán nem erősítette a szabályt. A ház lakói ugyanis nagyjából-egészéből egyáltalán nem érintkeztek egymással. Nem számítva, természetesen, ha a lépcsőházban vagy a liftben valakit a másik mellé sodort a véletlen. Ilyenkor a köszönés és néhány jómodorelőírta érdeklődő szó kötelező volt. A magasrangú katonatisztek azonban nem látogatták a miniszteri tanácsosokat, mert civilekkel lehetőleg nem járt együvé katonaember. P. professzor, az ismert keleti nyelvész ugyanakkor szíve mélyéből lenézte a „csákós vircsaftot". A miniszteriális urak viszont őt szólták meg köztudott turáni-misztikus világfelfogásáért, ahonnan később egyenes útja vitt a nyüaskeresztes pártba. Szergiuszék vagyonát mindenki tudomásul vette, de éreztették velük, hogy maga a vagyon az igazi jó családok ajtain még egyáltalán nem biztosít belépőt. Az egyes, látszatra zárt rétegeken belül szinte kideríthetetlen rangfokozatok húzódtak. A két tábornok egyformán huszártiszt volt, de az egyik császári és királyi, vagyis az előkelőbb „közös ezredbeli", míg a másik „csak honvéd". A bonyolult értékelési rangsorban az ötödik emeleti Igay nyugalmazott huszárfőhadnagy magasabban állt, mint Rábay ezredes az elsőről, atci gyógyszerésztiszti parolit viselt. A magyar királyi honvédség tisztikarának legalján meghúzódó „bakatisztekből" egy sem fordult elő a házban. Bakócz igazgató pedig, a Törley-pezsgőtől, hiába kapott kétakkora fizetést, mint bármelyik V. fizetési osztálybeli méltóságos nyugdíjas, nem aspirálhatott komoly társadalmi észrevételre, hiszen kiszivárgott a híre, hogy felesége származásának letagadhatatlanok a bibliai vonatkozásai. Hétközben egy-egy gondosan válogatott bridzsparti azért összeverődött valamelyik lakásban. Ilyenkor teát ülett adni, száraz süteményt, esetleg haboskávét. Nyáron az emeleti lakók többsége elutazott; Szergiuszék a dalmát, az olasz, vagy a francia tengerpartra, a miniszteri urak Balatonföldvárra, Hévízre5 a katonatisztek pedig a különböző tiszti üdülőkbe. Legtöbben azonban falura, hiszen, aki csakugyan számított valakinek, vagy sajátmagának, vagy az atyafiságának volt néhányszáz holdja, ahol nyaranta egy-két hónapot, esetleg hármat is el lehetett tölteni. Mindannyian gondosan őrizték kapcsolatukat a földjükkel, némi nosztalgiával; aligha akadt egy is köztük, aki tudta volna, hogy állása, beosztása is tulajdonképpen a földbirtokos osztály fokozatos elszegényedéséből ered. Nem foglalkoztak társadalmi és közgazdasági ismeretekkel, marxizmussal pláne nem. M szeptember elejt», 13a Ä robbantak a ház közvetlen közelében. Egyszerre mindenki nagyon komoly okát érezte annak, hogy levonuljon az óvóhelyre. Az aprócska repeszbombák ugyan nem okoztak említésre érdemes kárt, de ettől az éjszakától kezdve rangot kapott a pince, amelynek létezését odáig csak mi, gyerekek méltányoltuk. A pincével együtt pedig Padrag kapitány, akit eleddig senki nem vett nagyon komolyan a ház lakói közül. Padrag kapitány, aki régesrég otthagyta a kereskedelmi tengerészetet, viselte a házparancsnoki tisztet. Közmeglepetésre kiderült, hogy még nálunk, gyerekeknél is jobban ismeri a házat. Tudta például, hogy veszély esetén a pincéből a kazánház kéménynyílásába vert vasfokokon fel lehet jutni a tetőre, sőt, ha a pince a hét emelet terhétől beszakadna, menekülésre alkalmas a vízhálózat emberderéknél vastagabb fővezetéke is. Mindez nagyon izgalmas volt, és mindannyiunkat őszintén bosszantott, hogy a felnőttek jórésze mennyire nem veszi komolyan ezeket a lehetőségeket. Csövekben való mászkálásra csakugyan nem került sor később sem, sok minden egyébre azonban annál inkább, ami azon az emlékezetes szeptemberi éjszakán legalább olyan valószerűtlennek tűnt. Az ostrom heteit nem töltöttem Pesten és nem töltötték sokan mások sem. P. profeszszort például a turáni állameszme egyáltalán nem gátolta abban, hogy a germán Nyugaton keressen menedéket. A miniszteriális urak egy része is követte a kiürítést, és intézte az ország pénzügyeit, közoktatását, vagy egyre jobban elcsökevényesedő igazságügyét előbb Veszprémben, majd Szombathelyen, Sopronban, legvégül pedig Kőszegen. Aki benne élt, az talán maga sem vette észre, de a visszatérőnek szembeszökő volt, hogy milyen nagy változásokat érlelt meg a ház életében egyetlen esztendő. A nagy amerikai légitámadás — 1944. április 3. — után mentem el, és a közlekedési lehetőségek megindultával, vonattetőn, mozdony oldalán, fékezőfülkében vergődtem vissza, alig egy esztendő múltán, a fővárosba. A ház állt. Lépcsőháza ablaktalanul, kapuja téglákkal félig berakva. Az 5. számú lakások világítóudvarát (pestiesen: lichthof) két emelet magasságig törmelékkel tömte meg egy bomba. A tető bádoglemezeit és eternitlapjait aknák és alacsonytámadó repülőgépek marcangolták széjjel. A falakon könnyű fegyverek lövedékének számtalan nyoma. Gáz nem volt, víz csak az alsó lakások egyik-másikában, de súlyosabb találat sehol, és a nagy ház valamennyi szobája lakható maradt. 32