Budapest, 1967. (5. évfolyam)

7. szám július - Szalatnai Rezső: Wesselényi Miklós, az árvízihajó

Wesselényi Miklós portréja (Ismeretlen mester fametszete a XIX. sz. második feléből) őket, a duzzogó Havassal együtt indul a Széna piacra (a mai Kálvin térre). A református templom előtt sebesen rohan a Duna vize, de oly sekély, hogy kiszállnak a ladikból, s maguk után húzzák. Innen az Üllői útra mennek. Ott teljes rémségében bontakozik ki a szerencsétlenség. Háztetőkről emelik le az embereket, a ladik az eresznél áll meg. A kis házak egymás után dőlnek a szennyes árba. A József és a Stáció utcából segélykiáltások hangzanak, oda sietnek. Nagyon sok embert, főleg asszonyokat s gyerekeket mentenek meg. A házak iszonyú porfelhőben, sikoltás, sírás-rívás közt omlanak össze. A megmenteiteket a Nemzeti Múzeumba viszik, ez az épület szigetként emelkedik ki az árból. Sorra veszik a Múzeum, Öt pacsirta, Tavasz, Ősz, Vadkecske s Gyöngytyúk utcákat. Mindenkit megmentenek. Aztán kieveznek a Kerepesi útra, sok embert mentenek meg a Fűzfa és a Síp utcából. Délután öt órakor Havas szenátor fáradtan kidől. Wesselényi étlen-szomjan dolgozik tovább. A Prónay-palota előtt, az altánon ott ül és pipázik Prónay báró. Wesselényi rákiált: -És te itt pipázol, mikor ez van ? Prónay elszégyenkezik, s megparáncsolja embereinek, hogy emeljék ki háza ajtajait s csináljanak belőlük tutajt. Wesselényi egy kosár eledeit szerez s odaevez Kossuth Lajos lakásához. Kossuth ugyanis ágyban fekvő beteg, s nincs ennivalója. Gyorsan alkonyodik, előbb ködbe borul a város, majd hózivatar zúg át rajta. „Soha nem éltem át ennél borzasztóbb estét és éjjelt'" — írja Wesselényi. Szűk utcákban eveznek. Ledőlt házak, jégtáblák, úszó bútorok, gerendák közt haladnak, vigyázniok kell, mert egész háztetők zuhannak le a jéghideg sötétben. Wesselényi árvízi naplója a Vasárnapi Üjság 1888. évi 41. számában Egy-egy lámpást látni. Dörgő, ropogó zaj, kétségbeesett sikolyok, segítségért rekedten nyögő hangok veszik körül. A férfiakat sorsukra hagyja, csak asszonyokat, gyermekeket s öregeket emel át ladikjába. Tizenkét órán át egyfolytában evez és ment. Wesselényi is, emberei is éhesek, elcsigázottak. Prónay házához evez, fölbotorkál a lépcsőkön. Megkéri Prónay titkárát, Füredyt, s a Prónay gyermekek nevelőjét, Tavasy Lajos tanárt — a szabadságharc híressé vált századosát, a ragyogó magyar pedagógust, a magyar tanárok első kongresszusának összehívóját —: vegyék át az evezőket, folytassák a mentést, míg ő és emberei pihennek egyet. Tavasy Lajos — ugyancsak szépszál, erős férfi — Wesselényi helyére áll. Ne feledjük el a nevét, ő a második árvízi hajós, s ugvanolyan bátor, mint az első. „Ettem és ittam, soha még nem esett olyan jól az étel, mint ekkor" — jegyzi fel Wesselényi. Három órát pihen, el-elszunnyadva. Prónay hamarosan előkerül egy kapitánnyal, ők is eveznek s mentenek. Valaki hírül hozza, hogy Wesselényi lovait nem tudták kimenteni, vízbe fúltak. Nem fontos. Este tíz óra van, amikor újra vízre száll. A legnehezebb munkát vállalja. „Szerencsém volt — írja —, hogy hajós legényeim mind részegek voltak, mert józan fővel egyik se mert volna követni azokra a helyekre, ahová mentünk a kiáltások után". A szűk Síp, Fűzfa, Kis- és Nagydiófa, Kis- és Nagykereszt, Nyár, Kismező és Akác utcában bolyonganak két nagy ladikkai. A háztetőkön a halál torkában didergők ordításait is túlharsogja Wesselényi hangja: — Becsületszavamat adom, hogy mindenkit megmentek! És mindenkit megmentettek. Egyszer sem érkezett elkésve, de mindig az utolsó pillanat előtt. A ház akkor zuhant a két ölnyi mély vízbe, amikor utolsó lakójat is beemelte a ladikba a Herkules erejű férfi és legényei. Szerencséjük volt, hogy lámpás és néhány viaszgyertya mellett éjfél után szétszakadtak a felhők, kisütött a hold. Hajnali öt órakor megérkezett a közben pihenő Tavasy s újból átvette a mentést. Wesselényi a Kolbacher utcából, ahol Tavasy felváltotta, csónakon a Károlyi-palotába siet. Károlyi György gróf háza előtt üres, nagy csónakot pillant meg. Lehetséges ez, mikor ma minden deszkaszál mentőöv? Szemébe mondja a grófnak, hogy ez istentelenség és embertelenség. — Hol vannak a hajóslegényeid? — kiáltja a rekedt Wesselényi. — Alusznak — válaszolja Károlyi. — Azonnal keltsd fel őket! S miként az előző napon Prónay báró, úgy engedelmeskedik most Károlyi gróf. Maga Wesselényi két hajóval végzi a mentést. „Megint embernek éreztem magam" — jegyzi fel, amikor beemeli a járműbe az első didergő testet. Március 15. csütörtök. Amikor megvirrad, a nedves, piszkos ruhájú, borostás állú, meggyötört Wesselényi egyetlen tengert lát 14