Budapest, 1967. (5. évfolyam)

7. szám július - Szalatnai Rezső: Wesselényi Miklós, az árvízihajó

Szalatnai Rezső Wesselényi Miklós, az árvízi hajós Wesselényi Miklós emléktáblája a Ferencesek templomának falán. Holló Barnabás műve (A Fővárosi Emlékmű Felügyelőség archívumából) Wesselényi Miklóst, az ifjabbikat, kortársai Herkulesnek vagy Toldi Miklósnak nevezték. Garay János ezt az emberfeletti erőt már tragikus szimbólummal Prométheuszként ünnepelte ódájában. Ady, aki földijét is tisztelhette benne, Herkules, Adonis és Apollo megtestesülését látta benne. Ady zilahi diák volt, s a zilahiak Fadrusz János bronzalakjában tisztelték az igazságosztó és népszabadító erdélyi főurat. Történelemíróink Kossuth és Széchenyi mellé állították harmadiknak a reformkori Magyarország élére, körülbelül úgy, ahogy az irodalomtörténetben Tompa Mihályt állították Arany és Petőfi mellé. De Wesselényinek máig sincs életrajza, hagyatékával senki sem gondol, alakját önálló kutatások alapján utoljára Gál István rajzolta meg, 1942-ben, az Erdélyi csillagok-ban, egy sűrített adatú tanulmányban. Wesselényi Miklós volt az, aki ötnegyed századdal ezelőtt sürgette a demokrácia belülről jövő uralmát, a belső átalakulást a reformokhoz; nem azt a külső hozzásimulást, amit az érdek is diktálhat. „A társadalom valódi hatalma — írta — annak erkölcsi erejében rejlik, minden polgári alkotmánynak a lelki erő műveltsége az alapja". Tehát nem elvont elvet hirdetett, s ő maga gyakorlatilag is megmutatta, mit ért gondolatain. Leginkább egyetlen jelzőjével él közöttünk: ő volt az árvízi hajós. Vörösmarty Mihály nyomban az árvíz utáni napokban versben örökítette meg, tőle származik az „árvízi hajós" elnevezés. A budapesti belvárosban, a Ferencesek templomának sárga falán, Holló Barnabás kitűnő domborműve árvízi mentés közben örökítette meg Wesselényi Miklóst. Az 1848—49-i szabadságharc előtt a nemzetalakító érvekhez és tervekhez hiányzott az emberi jellem próbatétele. Ez a bozontos, füstös képű Herkules úgyszólván illusztrálta Széchenyi István tételét, hogy egy nemzet újjáépítésében a férfinevelés döntő szerepet játszik. Széchenyi tudta, hogy a tömeg akkor kezd hinni a nemzeti társadalom összetartó erejében, amikor olyan erőfeszítést lát — és azt közvetlenül ellenőrizheti —, amely erőfeszítés a nemzet erejét és összetartását jelképezi. Azt, amikor valaki, minden előny s haszon nélkül, lelkiismerete szavára, feláldozza magát a többiekért. Ilyen jelképpé vált az árvízi hajós. Akik olvassák Jókai Kárpáthy Zoltánját, vagy látták mostanában filmen, találkoztak Wesselényivel. Nemrég emlékeztünk meg arról, hogy százötven évvel ezelőtt született, de még mindig s újra főként embermentő cselekedeteivel jelenik meg előttünk. Wesselényi Miklós erkölcsi szimbólumként korszerű. Van árvízi napjairól egy tökéletesen megbízható forrás, melyet még nem idéztek: Wesselényi saját feljegyzései. Ezek csak jóval a halála után, 1888-ban jelentek meg folytatásokban az akkor nagyon népszerű Vasárnapi Újságban, a 41. és a következő számokban. Wesselényi egyszerűen és röviden szövegezett feljegyzéseit magának készítette, nem gondolt közzétételükre. Azt hiszem, érdekes lesz, ha ezt a rég feledett naplót itt felidézzük. 1838. március 13. kedd. Wesselényi a kaszinó vendéglőjében ebédel. Utána kimegy a Dunához, s nagy sokasággal együtt nézi a jégtömeget. A folyam szintje a kőkorlátig emelkedett. De a jég fut lefele, s mindenki azt hiszi, túl vagyunk a veszélyen. Este a Nemzeti Színházba megy, ahol a Beatrice di Tendát adják, Schodelné énekel. Előadás közben valaki fülébe súgja: a Duna betört a városba. Wesselényi kifut az előadásról, a Dunához megy: a kis gáton át szivárog a víz. Lóra kap, a Váci utcán át már ömlik a víz, a ló hasáig ér a hideg ár. A német színház s a Dorottya utca tele van vízzel. Találkozik Károlyi Györggyel s együtt vágtatnak Széchenyi Istvánhoz. Széchenyi úgy látja, nincs baj. Onnan a Linea, vagyis a Vámház felé lovagol, ott a víz a Józsefváros felé fut, szemlátomást apadni kezd. Némileg megnyugodva hazamegy, lefekszik. Alig alszik el, inasa felveri álmából: a Duna háza kapujánál van. Térdig vízben éri el a kaput. Ekkor félreverik a harangokat, morajlik a halálraijedt éjféli város. Az úri házak előtt cselédek és lovászok gátakat emelnek. Miután gyermekeit átvitette biztos helyre, a városba siet, gyalogosan. A Kígyó utcát már víz alatt találja, maga £ övig gázol a jeges árban, pár lépés, az ár a nyakáig ér. Hiába keres ladikot, nincs sehol. Szárazabbra lépve, a szélben testére fagy a ruhája. Helmeczyhez megy, ahol levetkőzik, ruhát vált, tornázik s felhajt egy csésze teát. Valakit hazaküld, nemsokára jő János, az inasa, hozza a ladikot. Hajnalodik. Március 14. szerda. Hét órakor végre csónakba ülhet, Havas városi szenátor kíséri. Nekilátnak a mentésnek. A Váci utcából, a Kishíd utcából s az Aranykéz utcából hordják a menekvőket a Sebestyén piacra. Aztán a Lipót, Kalap, s az Apáca utca jő sorra. Többször fordulnak. Ekkor Wesselényi kéri a szenátort, tartson vele a Ferencvárosba, ott a szegények házai alacsonyan feküsznek, biztosan víz alatt vannak már. A szenátor vonakodik, Wesselényi felháborodik Havas viselkedésén, aki a vagyonos polgárságot véli először megmentendőnek. Délig dolgoznak a Belvárosban, ahol sok ladik nyüzsög a menekülőkkel. A mentők kczt alig lát ismerőst, mágnást egyet se. Végre feltűnik Csekonics gróf és Dessewffy Aurél gróf egy nagy ladikban, megmentett emberek nélkül: „Ich suche eine Stall für meine Pferde!" — magyarázza a gróf. Wesselényi dühösen faképnél hagyja 13