Budapest, 1967. (5. évfolyam)

7. szám július - A címlapon: Nyár a Római-parton (Sándor Géza felvétele)

a szarkofágok és oszlopok sokát. „Vén sváb, csapláros úr, adj hűvös, méla bort" — inti a kocsma át. A HÉV mellett a töltés töltve hajdani látványosságok szemlélőinek szellemhadával; itt a fürdő halványult mozaikja rései közt a fű zizzen, kecses kis gyík szalad át közte (de ez, hordozza bár a földi élet mégoly régi alakját, egészen újkeletű). 11. Sörkatakomba, te is hova lettél? Kocsmák homálya, könyvtárak homálya, tanulmányok gőze bor gőzébe, a bornak párája a jó dohszagú könyvek lapjai közé sompolygott; a totyakos, ráncosnadrágu, kakadufejü polihisztor öregurak könyvtárléptei a szines üvegablakok fényében, a ferdén beáramló napsugár csíkjában ismétlődtek, vagy méginkább röpüléssé változtak, csöpp szentjánosbogarak, könyvtárlámpás miniatűr-kísértetek röptévé, s a könyvtárfolyosóra repkénnyel tört be Bacchus, a komoly kisasszonyok tudománnyal vértezett combját csipkedte láthatatlanul. Emeli most kelyhében, a kehely belső falára vésett körbefutó rajzon a kollokviumokra készülő kerekasztal-sereget, a kertben-ülőt, villamos jókedvvel telitettet, mely azóta széthajózott a dolgok és a gondok s a történések tengerén. Magam is messziről tisztelgek néked, ifjúság szigetje, baráti bölcsész-asztal a kert zugán, ott, a távoli évek hullámai között, a gyöngy-könnyű borok hullámai között; a tengeristen szürke ködtalppal súlyosan tipor rám; partraszállottam, levonom vitorlám. Sörkatakomba! 12. Barlangvasut, te, a Városliget bódéjában a homályból, pirosszemű, félelmetes játéksárkányoddal lassan kicsúszó, várt-meghitt rémület, a beléd ülő gyermeknek mit mutattál? Képzeletindító apró csodákat. És te, Állatkert, a kamasznak műszikláid alá húzódó udvarlásakor? Valóságos csodákat. És te, Kakukkhegy, Kamaraerdő, s ti Vár-beli és vízivárosi kapuk alatt múltakat buggyantó kutak, s te is. Városmajor, vagy erkély a Krisztinában, mely már a felnőttet ajándékozta meg azzal, hogy Krúdy álmait rávetíthette, ti mik voltatok? Vagytok is: élő terepe a megfontolt szertelenség, az állandósított termő láz nappalának. 13. Hány kedves arc, hány kedves és okos fő, hány elfeledhetetlen lélek ad lelket neked, te lélek címerpajzsa, város, mely újra s újra talpraállsz! Hány tájat gyűjtesz össze tenmagadban, hány élő, gyöngéd hajlatot idéznek dombjaid! Hány tengervészes éjfürtöt vagy mézszínü lányhajat az erdeid! Kék autóbuszaid mint a sürgő-forgó serény életet 4 postázó gyorsküldöncök, hogy rohannak bukdácsoló bájjal utaidon! 14. Nem hősiesség-e, barátaim, amit e várostól tanulhatunk, hogy valahányszor a földre roskadt, csak épp kezdett föltápászkodni és már tréfált, csak épp félajkát nyerte vissza és már tréfát mondott vele. S nem hősiesség-e, barátaim, hogy nem szűnt újraszülni önmagát? „Az ifjúság — így lehetne nevezni" — mondotta, már betegágyán, anyám az Erzsébet-hídról, minek csak képét látta pedig. A hídról, mely miként jövőbe nyúló élő inda szalad át parttól a parthoz és mint friss leveleket borzolja rajta a táncosujju vagy bosszankodó szél az ifjak köpenyét, haját. 15. Mátyás király kővirágaihoz, egy Ilka-utcai kapualjhoz, ahol a támasztó vasrúdra csimpaszkodtunk, s a török fürdők gőzvirágaihoz s a neonfény búzavirágaihoz a Föld s a képzelet legtávolabbi tájairól is visszaszáll feléd a létezésünk, Budapest. Nem emlékezés és nem vágy: de mi magunk. Az, hogy vagyunk. 16. Ha régi metszetet nézegetünk, mely rólad készült, Budapest, mosolygunk fájdalmas-örvendőn, mintha szeretett hozzánktartozó régi, gyerekkori képét szemléljük, haloványodót, ismerős-ismeretlent, mely önmagával s vélünk társalog. 17. De hol találunk benne egy helyet, és hol egy időpontot, melyben megnyugodhatunk együtt? Hol az idill, mit legbensőbb vágyaink teremtenek? A Bercsényi-utcában-e, vasárnapi asztal körül, frissen kisült sütemény illatában, barátok között, család derűjében, versek bűvöletében, a felfedezendő világ ígéretében? De akkor persze a fiam még nem élt. Vagy Nógrádverőcén, a nemtávoli nyaralás lugasában, Mihalicsné kertjében az amerikai akác mélylila virágai alatt, úszónadrágós, pongyolás, fehéringes ebédeléskor? De akkor mostani életünk mégcsak nem is derengett. Vagy talán a Gellérthegy utca erkélyén, mindannak, ami most van, kibomló hajnalán? De akkor az öcsém már nem élt. Egyedül benned, benned, te város, a te teljes idődben foghatom össze vágyaim: a tér kegyelmesebb, mint az idő, nem választ szét, de összefog, tebenned hiány-szobraim integető ujja — életívet építeni — boldogan összeér. «