Budapest, 1967. (5. évfolyam)

7. szám július - A címlapon: Nyár a Római-parton (Sándor Géza felvétele)

„S nem hősiesség-e, barátaim, hogy nem szűnt újraszülni önmagát? ..." (Kriss Géza felvétele) ,S így sétáltam, sétáltunk, . . a városon át mindenütt (lnkey Tibor felvétele) 6. A feneketlen tó vizén két hattyú úszik lassan. A feneketlen tó felett felhő leng a magasban. Meg az a jégpálya-zene, mit a régen-széttört lemez nád, hó, szél, korcsolya zsivajjal mindig fölébe permetez. 7. Mikor épp bontották a Nemzeti Színházat, megálltam előtte a fényes napsütésben. Már csak a színpad látszott, s fölötte a sosem napfénynek, mindig csak mesterséges világításnak szánt belső homlokzat, mintha csak műtéten feltárt testbe tekinteni hívogatta volna pillantásaink e vörösen színezett falrészlet, kőpor szállt fölötte lassan. De alatta folyt az előadás. „Mondhatta volna szebben, kis lovag" és „Be szépek az emberek! Ó, drága új világ" s „Hop! leszálltam, itt vagyok". Illedelmesen ült sokszázezer ember a három emelet magasán s a földszint emelkedő terén, a minden-esték közönsége, a soha szét nem oszló, e kísértet-kastélynak immár láthatatlan és többé meg nem változtatható öblében, és mi fönt, a kopott piros bársonnyal bevont korlátnak támaszkodva a kakasülőn, álmoknak emlékké szilárdult padlózatán rágcsálva halhatatlan perecet. 8. A Disznófőnél üldögéltünk, a forrás csobogott, ezüstösen, sugarasan. Gyerekek voltunk. Petőfiék is erre rándultak ki — hallottuk később, már kamaszkorunkban. Föltornásztuk magunkat a meredeken egy másik alkalommal. Ha nem látogatjuk is, visszacsobogja föld alá szivárgott napjainkat, s környéke még majd eljövő fáradságunk fölé árnyat borít. 9. A Kálvin téren egyszer leszálltam a villamosról, és szerettem volna örömömben felkiáltani, amiért itt vagyok, ebben a városban, holott hosszú idő óta nem voltam távol tőle, s a tér nem volt valami szép, inkább még rendetlenebb, mint most. Csak épp megszoktam, de annyira e várost, szülővárosom, és oly telítve voltam italával, hogy minden cseppje bármikor meg tudott részegíteni. Meseerdő nekem nemcsak az Őszikékkel szőnyegezett pázsitos Margitsziget, de a szűk és bizony nem tiszta utcák sora is, és nem azért, mert titka van, de mert oly rég és oly sokat regélt mindig, mert ismerem. Priamosz térdel Akhilleusz előtt az aquincumi síroszlopon, az emberi könyörület igényének és sikerének szép emlékeként. Arca már elmosódott, elkopott, de mondandója nem. Előtte a — meddig tartó? — jelen tanulócsapata gyülekezik, osztályozza és elhelyezi az időben 317