Budapest, 1967. (5. évfolyam)

7. szám július - A címlapon: Nyár a Római-parton (Sándor Géza felvétele)

IA Lágymányos immár hiány-festményként zöldelö nagy rétjein . • •" (Gink Károly felvétele) 2. Hová röppentek ők? Hiába is kérdem. Az életet megérteni lehetetlen, de elfogadni könnyű. A halált, azt lehetetlen elfogadni is. Hiány-szobrok, hiányszobrok a szívben és az utcán, a világmindenségben is — ez marad belőlünk, s ez is csak addig, míg van szív, teret-kináló: őrizzétek magatokat, szobor-erdőt gondozók, ti, tépettszivű emlékezők. 3. A ház előtt, hol most lakunk, kirándulócsapat vonul vidáman — mi vagyunk. Hány évtizednyivel korábbról? Egyre vonulunk, mindétig ottvagyunk, kezünkben az aranyeső tündöklő ágait visszük s behintjük harsogó virágaival a szikrázó havat, cuppogó sarat, makacs ködöt, s az új, a frissebb szirmokat éppúgy, új s új tavasz virágain át tündököl a régszedett virág, tavasz a tavaszokon át, tavasz mögött tavasz, mint kristályon átcsillogó kristály, sejlik, ragyog. 4. S így sétáltam, sétáltunk, sétáltam és loholtam a városon át mindenütt. Órák, utcai órák, kik mint virágok nyíltatok és mint a tölgyfák álltatok s el is hervadtatok, alámerültetek, eltűntetek, tirátok hányszor néztem hazulról, haza, iskolába, találkozóra rohanva, s éjsötét reggelen a laktanyába, hogy majd átugorjam a falon és észrevétlen surranjak a körletbe, minthogy túlléptem a bevonulás határidejét. Le tudnék vizsgázni belőletek, utcai órák, hol mindenütt álltatok, (de felnőttet s ilyen tantárgyból nem feleltet senki), és mindig többet mutattatok, mint amire szükségem lett volna, mikor siettem: „mulasztottál, mulasztasz, mulasztottál, mulasztasz" mondtátok némán megfellebbezhetetlen. 5. S a sok mulasztásból az élet valahogy összeállt; oly sok mindent mulasztottunk, hogy egész épületté emelkedett. Szobákat mulasztottunk ebbe az épületbe és ablakon behajló ágakat. És folyosókat, melyeken örökösen ott kopognak a mindigvártak, sosemjövők léptei. És elmulasztottunk meghalni is, mikor pedig rá oly sok alkalom került s a Béla király út kanyarában, a lombok alatt mint tavalyi avar szőnyegként feküdtek a kilőtt töltényhüvelyek, mikor beomlottak a házak s kitárták por- és vasbelüket, mikor rém-állat-kísértetté változott a levegő is a város felett, s mint egymásba-csukható babák kínálták magukat a halál kisebb, nagyobb és mégnagyobb lehetőségei. De sok lebegő messzetünésből, de sok szorongatott szívdobogásból, füstből és fagyból, égető jégszilánkból, reménységszülte megdermedésből, kétségbeeséskicsikarta örömből, megfeszülésből, elernyedésből, új munkára serkentő enyhülésből, szeszélyesen keringő griffmadár ajándék-tollpelyheiből épültél fel, rejtelmes fészek, elvesztett napokat megnyert esztendőkké dajkáló fájó tündérpalota! 2