Budapest, 1967. (5. évfolyam)

6. szám június - Mándy Iván — Gink Károly: A Teleki

A TELEKI MÁNDY IVÁN ÍRÁSA GINK KÁROLY FOTÓI Tántorgó, sárga ház két komor, szürke között. A fény is úgy csúszkált rajta. Az utca sáros, rosszkedvű, hajnali fénye. Ezt láttam, ha beteg voltam. Kicsit feljebb csúsztam a gyűrött párnán, és akkor ez a ház volt előttem. Ilyen sárbaragadt volt az egész utca a tér túlsó felén. Sarki vendéglő lehúzott redőnye, kopott cégtáblák. Öblös torkú udvarok szekérrel, ami elé már sose kötnek lovat. A vendéglő redőnyét se húzzák fel. És ha véletlenül felhúzzák, akkor sincsenek mögötte asztalok, székek. Megszűnt. A lakók is megszűntek az ablak mögött. Mint ahogy a tér, a Teleki tér bódéi is megszűntek. Abban a sárga házban valaha nagy ivások, mulatozások voltak. Aztán csönd lett. Nagy csönd. Ez volt a betegség reggele. Mindez más volt, amikor az utcán vágtattam. Egyszerre megálltam. Mint akire hirtelen rászóltak. Előttem a sarki virágkereskedés. De nem a virágkereskedés volt előttem, hanem a mozi. Az a régi mozi, ahova annyit jártam, és ahol mindig cowboy filmet adtak. Sajtszag és verekedés. Soha nem veszett ki innen a sajtszag, és már az első film alatt kitört a verekedés. Mert két filmet játszottak. A mozi előtt meg bódék, bódésorok. De már az utca tele volt árusokkal. Zakók, nadrágok úsztak a levegőben. Lepedők, párnahuzatok. A járdaszélen meg könyvkupacok, gramofonlemez-hegyek. Köztük egy nyereg, repülőgép leszakadt szárnya. Ki veszi meg ? Kinek adják el ? Ki az, aki elindul hazafelé a repülőgép szárnyával? Egy darabig még kísérik. Igen, egy darabig még vele mennek az árusok. Talán a kapuig. Talán még föl is mennek vele a lépcsőn. Becsöngetnek. Közben vigyorognak, bólogatnak. Hogy ez igen, ez aztán igen. Ez az igazi meglepetés. Öröm a családnak. Aztán egyszerre eltűnnek, felszívódnak. Az meg ott áll egyedül a lépcsőház homályában, a ronccsal. Valakinek eladták a repülőgép leszakadt szárnyát. Valakinek eladták a nyerget. A gyerekágyat, a képeket, a szőnyeget, a Műveltség Kis Könyvtárát. Ott álltam a sarkon, és valósággal éreztem a bódék kavargását. Meg a mozi sajtszagát. Megint délután volt. A Teleki tér iszapszürke délutánja. Csakhogy a bódék sértődötten hátrahúzódtak, eltűntek. Virágkereskedés a kis mozi 'helyén. Benéztem. Talán fölfedezek egy zsöllyét, ahova leülhetek. És akkor kezdődhet a vetítés. Mindig ezt éreztem, ahogy hazafelé mentem. A régi bódékat, a mozit. Alacsony, kis házak kísértek az Ér utcán. Egy nő kikönyökölt az ablakon. Hátranyúlt, valahova a szoba mélyébe. És már a gyerek is ott volt az ablakpárkányon. Autók, teherautók egy garázs előtt. A garázst, mintha egy másik városból tolták volna ide. Ezen néha dühöngtem. Semmi összhang! Egy ilyen kis utca, és mégis, mintha három városrészt nyomtak volna össze. A kis földszintes házak vidéken is lehetnének, vagy falun. A telek, a bádogkerítéssel — külváros. Aztán a garázs, meg a filmraktár. Semmi összhang! Semmi összhang! Máskor meg úgy gondoltam, ez az igazi. Ez a nagy keverés. Ettől van pofája az egésznek. Este is más volt minden. A bámészkodás estélyén. Az ablaknál álltam, kibámultam az utcára. Fénykockák rohantak a sötétben. Villamosok, buszok, kocsik. Teherautók foltjai. Nagyváros, igazi nagyváros. Mármint a forgalom. A világítás rémületes. Félénk, vaksi fények a buszok és a kocsik fölött. Bágyadtak és tétovák, mintha egy pillanat múlva már el is tűnnének. El is tűntek a mellékutcákban. Éjszakából, örök éjszaká-