Budapest, 1967. (5. évfolyam)

6. szám június - Ferenczy Béni (képriport)

Ezzel a látszatra nagyonis nyugalmas, de valójában töprengő és gyötrődő szobor-gondolkodással teremtette meg a magyar szobrászatban azt az eddig nélkülözött európaiságot, amelynek nincsen ugyan olyan nemzeti karaktere, mint az álmatag-homályos, monumentálisan-tenyésző, isten-kancában kihordott Medgyessynek, vagy a mindent-felhabzsoló, robusztus Mestrovicnak, de amely rokon Donatello és Leonardo da Vinci és Mai Hol halhatatlan szellemével és tudatosságával. Erő, egyensúly, nyugalom, a lélek és a test ős-harmóniája, az anyagon átsütő emberi csillag-tűz: ezt adja válaszul emberi nagy művészetében Ferenczy Béni, gond-csődülettől zaklatott koponyánknak, lándzsákkal-fölhasított szivünknek, lényegileg erről vall okos, szelíd, megható-havasfényű írásaiban — és feledhetetlen-igazságú érmei, Virág Benedek, Berzsenyi, Kölcsey, Bessenyei, Arany, Ady, Gulyás Pál, Ferenczy Károly, Bartók: az igazi magyarságról beszélnek..." Juhász Ferenc: Vers helyett, Ferenczy Béninek (Élet és Irodalom 1961. május 19.) „Nem szeretem a kisplasztika elnevezést... Nem a termet teszi az embert. Tudtommal két méteres nagy ember csak egy volt: a dán Andersen, ő meg csupa báj, csupa jóság kis meséket írt... Gyerekes szamárság volna azt gondolni, hogy annál nagyobb művész valaki, mentől nagyobb szobrot vagy képet tud felépíteni. Mégis, manapság is sokszor találkozom művészek, művész-növendékek között is avval, hogy a kisplasztikus jelzőt pejoratív, megvető, lenéző mellékzöngével használja valaki... A nagy, a sok a kicsinél, a kevésnél csak mennyiségileg több, minőségileg sokszor bizony kevesebb. Nemcsak a szobrászatban..." Ferenczy Béni. (Tóbiás Áron magnó-felvétele, 1954) 34 FERENCZY BÉNI