Budapest, 1967. (5. évfolyam)

1. szám január - Telekárakról, gázprogramról, tatarozásról

Az ország jó úton megközelíthető nevezetességeit egy autós turista jószerével egy félév szombat-vasárnapjain bejárhatja. Ezután, természetesen, már külföldre vágyik és ott olyan új tájakat, műemlékeket „fedez fel", amelyeknél különbek is vannak nálunk, csak éppen nehezen közelíthetők meg. Ezek a turisták elragadtatással beszélnek a festői ausztriai és németországi kisvárosokról, és csodálják régi, gerendavázas épületeiket. Ugyanakkor alig, vagy egyáltalán nem ismerik a Hegyalja, vagy a Dunántúl szép kis mezővárosait, a magyar paraszt-barokk és a kuruckor történetének őrzőit. A szépst »es Bükkből is csak Eger és Lillafüred környéke ismert az autóturistái előtt - Cserépfalu, Kacs, Sály és a többi bükkaljai táj szépsége alig. De sorolhatnánk a példákat tovább, Borsodból, Nógrádból, Veszprí mből vagy akár Zalából. Még történelmi múltjának őrhelyeiig sem nyújtózott ki eléggé ez az ország! Mi mással magyarázzuk ezt, mint a kiLső urbanizáció viszonylagos elmaradottságával, amely a nagyszerű tör "énelmi múlt után egy sereg városunkat akadályozza társadalmi fogadói ^pessége biztosításában. Egymásnak eléggé ellentmondó jelenségekkel találkozunk a szellemi urbanizáció térképén is. Az elmúlt években egy sereg „rejtett" városban, az igényeknek megfelelően, középiskolákat létesítettünk. Ezek rövid fennállásuk óta is e vidékek szellemi gócpontjaivá váltak. Az iskolarendszer fejlesztésével párhuzamosan azonban nem tudtuk meggátolni a szellemi urbanizáció egy sor helyi tényezőjének elsorvadását. Korábban szinte valamennyi járási székhelynek és városnak volt helyi sajtója, a városok többségének volt önálló könyvkiadása és ehhez kapcsolódó irodalmi, művészeti élete. Ezek ma csak a legnagyobb vidéki központokban találhatók meg, ami érzékeny vesztesége a „rejtett városok" szellemi urbanizációjának. A városoknak ugyanis nemcsak gazdasági, hanem kulturális központoknak is kell lenniök ahhoz, hogy társadalmi kisugárzásukról beszélhessünk. A vidék egyre erőteljesebb lokálpatriotizmusa látszólag csak kihasználatlanul feltörő szellemi energia. A lokálpatriotizmus azonban az urbanizáció anyagi energiaforrásává válhatna, ha jobban építenénk rá. A lokálpatriotizmus körvonalazza leginkább azt a nagyerejű, sodró urbanizációs lázat, amely jelenleg hazánkat jellemzi, és amelyet méretei folytán nyugodtan nevezhetünk urbanizációs forradalomnak. Azt is észre kell vennünk, hogy a jelentkező igények nemcsak a társadalmi jellegű urbanizáció irányába hatnak. Ha a feltörő energiákat kihasználatlanul hagyjuk, ezek a komformizmus irányában tolódhatnak el — amely már egyáltalán nem társadalmi, még kevésbé szocialista törekvés, tehát mindenképpen veszélyes. Válaszút előtt állunk, amelytől nagymértékben függ a szocialista erkölcs további erősödése is. Néhány sorban a telekárakról, a gázprogramról, a tatarozásról A múltkor, társaságban, fővárosi tanácsbeliekkel hozott össze a véletlen. A baráti beszélgetés során néhány olyan probléma is terítékre került, amit talán nem árt a közvélemény elé tárni. Megtudtam, hogy a telekkel úgy bánunk, mint Deákné vásznával. Mintha annak a szocializmusban nem lenne értéke — hiszen minden „közvagyon", tehát a telek is az. A szegény főváros próbálna érvényt szerezni tulajdonosi jogainak — ám erre közületek, iparvállalatok és mindenkik fittyet hánynak. Aminek következtében a hajdanában jómódú telektulajdonos főváros jelentős anyagi javaktól esik el; a fennálló telekár-rendszer pedig egyenesen pazarlásra neveli az építtetőket. Mert mit kellene tenni a telekárak reális értékének visszaállítása érdekében ? 1. Olyan rendszer kidolgozására van szükség, ami az iparvállalatokat érdekeltté teszi abban, hogy minimális területen valósítsák meg a beépítési optimumot. Hogy a tervezésnél azzal is kalkuláljanak: a teleknek is ára, értéke van, amivel csínján kell bánni! Tehát ne széltében-hosszában építkezzenek és terjeszkedjenek, hanem fölfelé. 2. Mivel a telek értékét lényegesen befolyásolja a közművesítés — az elavult, rossz épületek bontásával kapcsolatos városfejlesztésnél is tekintetbe kell venni a telekárat. Az új területek feltárása új közművesítést kíván — a telekárnak ezzel arányosan kell növekednie. 3. Reális összehasonlítási alapra van szükség a telekárak meghatározásánál. Jelenleg ugyanis aránytalanul kicsi a különbség például a rózsadombi és a kültelki telkek ára között. 4. Olyan jelentős állami beruházások esetében sem „kívánhatják" ingyen a telket a fővárostól, mint a margitszigeti új szálloda vagy a Duna-parti szálloda építkezése. Hiszen négyszögölenként csak a közmű-érték legalább 800 forint... Úgyszintén a TV is ingyen kíván telket új építkezéseihez. A főváros számára ez jelentős jövedelemelvonást jelent, nem beszélve arról a gondról, hogy egyre kevesebb terület áll rendelkezésre a város további fejlesztéséhez. A jelenlegi telekár-rendszer megkárosítja a fővárost és jelentős mértékben növeli a magántulajdonosok telekspekulációs lehetőségeit. * Az új fűtőenergia, a földgáz megjelenésével és a főváros levegőjének megtisztításával függ össze a nagyszabású gázprogram. Ez látszólag „egyenesben" van: 610milliót szavazott meg az állam a program teljesítésére. Öt-hét éven belül a főváros jelentős területén — elsősorban a Belvárosban — bevezetik a gázfűtést. De hogy valóban mikor, milyen mértékben, milyen gyorsan valósítható meg a program? Ez már nagyban függ a gázkészülékek gyártásának felfejlesztésétől is. Jelenleg csak a ISZLAI ZOLTÁN 7jéJi kmuiu'azvm. A bazalt ég síkos fenőkövén fenődik, csikorog a borotva. Éle reggel homlokcsontunkhoz ér a szobafal pajzsán átforogva. Mogorván irom vizre a fagyot és kristályt csörög nyomában a jég. Állóképpé dermed, ki elfutott, pendül, zajongva ugrik szét a kép. Pontosan zeng. Tudom, hogy még vagyok, az ágy eldugja testem melegét. Budapesti Gázkészülékgyártóban és Salgótarjánban gyártanak gázkészülékeket. Az igényekkel számolva, több üzemnek is rá kellene állnia újfajta készülékek kikísérletezésére és nagyarányú gyártására. Elsősorban kisméretű kazánokra, automata konvektorokra, vízmelegítőkre lesz szükség. Messzemenően figyelembe kellene venni a lakosság igényeit, kívánságait — márpedig a legkedvezőbb megoldáshoz nagy választékra van szükség! A gázprogram gyors megvalósítása tehát igényli a lakosság vélemény-nyilvánítását és a gépipar mielőbbi sorompóba állítását. * Végül néhány érdekes adat hangzott el az építkezésekkel és tatarozásokkal kapcsolatosan. Kiderült, hogy kb. kétszer annyi építőmunkás dolgozik tatarozáson, mint az építkezéseknél. Ezt az egészségtelen állapotot tükrözi a költségvetés is: 800 millió jut építkezésre és 1100 millió tatarozásra. Ezenfelül a két „keret" szigorúan különválasztott: a tatarozási összegekből nem lehet építkezni. Sürgős szükség lenne az egykassza-rendszer bevezetésére! Vagyonokat költünk pl. födémcserékre — ami azt jelenti, hogy visszaállítjuk a régi, rossz alaprajzokat. Holott sokkal helyesebb lenne ezeket az egészségtelen, levegőtlen régi házakat lebontani — s gyorsított ütemben létesíteni az új nagy lakótelepeket. A „tatarozni vagy építkezni" problémája kapcsán visszakanyarodott a vita a telekárakhoz. Az értékes telkeken értékes épületeket kellene építeni — a leromlott állapotban levők bontását elsősorban ezeken a területeken kell végre elkezdeni. • Úgy hiszem, mindehhez akadhat bőven hozzátennivalójuk, észrevételük, javaslatuk olvasóinknak is. K. J. 27