Budapest, 1967. (5. évfolyam)

1. szám január - Dr. Zoltán Zoltán: Urbanizálódó ország

Dr. Zoltán Zoltán (Cegléd) Urbanizálódó ország Akapitalista urbanizációra általában az volt a jellemző, hogy a külső urbanizáció (különösen a városszépítés) messze megelőzte a belső urbanizációt, vagyis a városi tömegek életkörülményeinek, lakásviszonyainak javulását. Ezért ezt az urbanizációt inkább a külső csülogás, mint a belső tartalom jellemezte. A külső urbanizáció áldásaiból is főként csak a belvárosok részesedtek. Mit mutatnak a szocialista urbanizáció két évtizedes tapasztalatai? A belső urbanizációból származó előnyöket — különösen vidéken — a lakosság sokszor a külső urbanizáció lemaradása következtében nem tudja maradéktalanul élvezni. Például: a vízvezeték hiánya miatt sok új családi házban nem tudnak fürdőszobát létesíteni, vagy nem tudnak gépkocsival a sáros földutakon közlekedni. A belső urbanizáció rohamos előretöréséből egyértelműen következik, hogy az urbanizálódás folyamatát nem lehet leszűkíteni a városokra. Napjainkban egy egész ország gyors urbanizálódását figyelhetjük meg, amelynek hatása alól a falvakat sem lehet kivonni. Nem tartható tovább az az elmélet, amely az urbanizálódás mértékét a lakosság urbánus (ipari jellegű) és nem-urbánus (mezőgazdasági jellegű) kategorizálása szerint próbálja értékelni. Az urbanizáció lényegét tekintve ugyanis.több olyan ipari jellegű foglalkozás van — például a segédmunkási —, amely egyáltalán nem tekinthető urbánusnak, mivel ennek jövedelméből az egyéni életkörülmények javításának lehetősége eléggé korlátozott. Igaz, a mezőgazdaság vonatkozásában sem tekinthetjük urbanizációs tényezőnek a 14 forintos munkaegységet osztó termelőszövetkezetet — de annál inkább annak az olyat, amelyik 70 forintot biztosít tagjainak ! Az élet igazsága ellen vétenénk, ha ezt nem vennénk figyelembe, és az emberekben továbbra is azt a téves illúziót táplálnánk, hogy életkörülményeik társadalmi méretű javítása csak a városokban képzelhető el. Magyarország több mint háromezer lakott helyéből hivatalosan mindössze 67 városunk van. A történelmi fejlődés, a települési viszonyok és az ország belső erővonalainak ismeretében azonban megállapíthatjuk, hogy gyakorlatilag ennél sokkal több a városias településünk, amelyek külső urbanizációs igényét előbb-utóbb hivatalosan is tudomásul kell vennünk. Közel százra tehető ezeknek a „rangrejtett városokénak a száma. Többségük olyan mezőváros, amely vonzási körében a XV. századtól kezdve városi funkciót tölt be. Másik részük járási székhely, óriásfalu, vagy iparosodott nagyközség. Ide tartoznak a nagyobb járási székhelyek, az alföldi és Pest környéki óriásfalvak; valamint a Dunántúl és az Északi-hegyvidék iparosított községei. Közvéleményünk ezeket a településeket már régen városokként tartja számon, de hivatalos elismerésük még várat magára. Tudjuk, hogy a folyamat meggyorsítását az hátráltatja, hogy a városok költségvetése nagyon sok állami támogatást igényel. Ilyen körülmények között nehéz is lenne azt javasolni, hogy nagymértékben növeljük a városok számát és ezzel más, fontosabb kiadások rovására terheljük az állam költségvetését. De: a gazdaságirányítási rendszer tervezett reformjának legfőbb jellegzetessége az a törekvés, hogy a vállalatok gazdasági elszámolását az eddigi bruttó elvről egyre inkább a nettó elvre helyezzük át. És ennek előbb-utóbb érvényesülnie kell a tanácsok költségvetésében is. A városok gazdálkodásának, a vállalatokéhoz hasonlóan, szintén az önálló gazdálkodás elvére kell épülnie! A városok bevételéiből — a vállalatokhoz hasonlóan — csak azokat az összegeket vonjuk el, amelyek feltétlenül népgazdasági szintű újraelosztást igényelnek. Annak ugyanis nincs semmi értelme, hogy amit az egyik kezünkkel elveszünk, azt a másikkal visszaadjuk. A városok gazdálkodásának új alapokra való helyezésével kapcsolatban még egy kérdést kell tisztáznunk. A különböző — különösen a 26 minisztériumi irányítás alatt álló — vállalatok jelenleg nem járulnak hozzá nyereségükből a telephelyüket befogadó városok költségvetéséhez. Ez főként azért helytelen, mert ezek az üzemek, a kommunális ellátottságot illetően (vízszolgáltatás, csatornázás, lakásépítés, közlekedés), gyakran nehezen megvalósítható és költséges feladatok elé állítják a városokat. A városok éltető ereje mindig gazdasági potenciáljukban rejlett. A lüktető gazdasági élet volt az a hajtóerő, amely fejlődésüket a legközvetlenebbül előrevitte. Ez ma is így van. A különbség azonban az, hogy a gazdasági élet fejlődése közvedenül nem finanszírozza a városok fejlődését. A városok fejlesztését szolgáló anyagi eszközök népgazdasági szintű elosztása helyes elvekre épült — a gyakorlati megvalósításban azonban gyakran tapasztalhatók hibás jelenségek. Ennek következtében egyes városok tényleges gazdasági erőforrásaiknál lényegesen nagyobb előnyökhöz jutnak, más városok rovására. Ez a városok fejlődését a szükségesnél jobban — és indokolatlanul — differenciálja. Megbomlik a városfejlesztés természetes egyensúlya is, mert sokszor előfordul, hogy központi beruházási keretet kapnak ötöd- vagy tizedrangú létesítményekre, — miközben egy sor égetően fontos kommunális probléma még megoldatlan. Mindebből egyértelműen következik a jogos igény, hogy a városok maguk fedezzék fejlesztési költségeiket és ugyancsak maguk döntsenek e keretek felhasználása felett. Indokoltnak látszik a városfejlesztési bankkölcsönök rendszerének bevezetése is, ami lehetővé tenné, hogy a tanácsok saját erőforrásaikat ne forgácsolják szét apró beruházásokra, hanem ezekre városfejlesztési kölcsönöket vegyenek fel. A városgazdálkodás önfinanszírozó jellegének érvényesítése mellett teljesen szabaddá lehetne tenni a városi jog megszerzését. Azt a települést ugyanis, amely a városi ranggal együttjáró nagyobb költségeket saját erőből fedezni tudja, semmi okunk meggátolni abban, hogy fejlődésében előre lépjen. A„rejtett városok" fejlesztésének halaszthatatían szükségességét egyes megyei tanácsok már felismerték. Például Vas megyében a megyeszékhelyen kívül jelentős figyelmet fordítanak a körzeti „kisvárosok": Sárvár, Celldömölk, Körmend, Vasvár és Szentgotthárd fejlesztésére. Ezzel elősegítik a „rejtett városok" urbanizációját és azt, hogy idővel városi rangra emelkedhessenek. Hasonló törekvéseket tapasztalhatunk Baranyában is. Olyan példamutató kezdeményezések ezek, amelyek a magyar urbanizálódás jövőjét egyengetik. Sajnos, viszonylag kevesebb üyen törekvés figyelhető meg az Alföldön. Hazánk urbanizációjának folyamatában még mindig nem tudjuk hová tenni a nagyhatárú mezővárosok sokaságát. E városok fejlődését legjobban a belterjes mezőgazdaság kiemelt fejlesztésével, a mezőgazdasági feldolgozó- és kisegítő ipar, valamint a bedolgozó ipar megteremtésével lehetne elősegíteni. Röviden: „kémény nélküli gyárak" kellenek e városok iparosítására. Ezzel párhuzamosan a vidéki városok kommunális fejlesztésével kapcsolatos elképzeléseinket is módosítanunk kellene. Mint ahogy helyes az a felismerés, hogy a nagy kiterjedésű mezővárosokban a tüzelőanyagellátást elsősorban földgázra — és ezen belül is palackos gázra — alapozzuk, a költséges gázvezetékrendszerrel szemben. Az egységes vízvezeték hálózattal szemben is célszerűbbnek látszik a törpevízműretidszerek kiépítése. A teljes csatornázás itt szinte elképzelhetetlen, de a lakótömbi annál inkább. A csatornázást megelőzően azonban sokkal nagyobb fejlesztést igényelne az elhanyagolt úthálózat. A személygépkocsik növekvő száma új felismeréseket kíván az egész ország urbanizációjában. Azt mondhatjuk: minden ország akkora, mint amennyit jó utakon be lehet járni belőle. Ilyen vonatkozásban hazánk különösképpen kis ország. Természeti, történelmi értékeink nagy része még feltáratlan a tömeges autóturizmus számára.