Budapest, 1967. (5. évfolyam)
6. szám június - Címoldalunkon: Esti fények a Kossuth Lajos utcában (Szelényi Károly felvétele)
Nagy Attila és Latinovics Zoltán Örkény István: Tóték című darabjában (Thália Színház) mény-szerűek — elsősorban azért, mert műsorában és a megvalósításban elvszerűséget, következetességet érez a kritikus s a néző egyaránt. Talán kivételesen szerencsés helyzetben is vannak a Thália vezetői: szinte pályájuk kezdete óta együtt dolgozik Keres Emil és Kazimir Károly, s korán színházhoz jutottak, így valóban a maguk elképzelései szerint tudták, tudják alakítani együttesüket éppúgy, mint műsorukat. Ez utóbbin — főleg, ha több esztendő munkáját együtt szemléljük — határozottan látszik, hogy Kazimir a színházból mintegy önmaga továbbfejlesztő iskoláját alkotta meg: a színháztörténet modern stüusait végig-kísérletezte, míg eljutott a mai állapotig, az abszurd színház s az epikus színház eszközeinek biztos kezű birtoklásáig és a szocialista színházkultúra szolgálatába állításáig. Hogy ez a szerves fejlődés mennyire hasznos és fontos volt, azt idei négy bemutatójuk is bizonyította. (Zárójelben megjegyezve: ennek a színháznak volt ebben az esztendőben a legkevesebb bemutatója — mert a múlt év, évek darabjai rendületlen érdeklődést keltenek; s e négy bemutató közül három magyar volt, ami mai viszonyaink között különös érdem.) A három — Bródy Sándor Tanítónője, Fejes Endre Mocorgó ja, Örkény István Tóték ja — más-más stílust kívánt, más-más jellegű volt; s az együttes mindhárommal, mondhatni, színházművészetileg egyenlő sikerrel küzdött meg. A Bródy-darab kissé patetikus naturalizmusát ugyanúgy meg tudták tölteni aktuális, modern ízekkel, felhangokkal, mint a Fejes-darab epikumát emberséges izgalommal, vagy az Örkény-darab groteszk játékát a valóság irrealitása és az irrealitás valószínűsége között hitellel, játékkal, lendülettel. A z évad legörvendetesebb tapasztalata Z\ a Nemzeti Színház <áőre\é.<pése.,]z\zny \ tős fejlődése. Úgy látszik, most végre kikerült abból az évek óta húzódó válságból, amely legjobb erőit is saját színvonaluk alatti produkcióra kényszerítette; idén néhány kitűnő előadást láthattunk ebben a színházban, modernt s klasszikust egy-A Nemzeti Színház két sikeres darabja. Arthur Miller: Bűnbeesés után (Váradi Hédi és Kálmán György) és Vörösmarty Mihály: Czillei és a Hunyadiak (Sinkovits Imre és Kovács István) aránt. A Vörösmarty-felújítást, a Czillei és a Hunyadiakat itt éppúgy említhetjük, mint a Bűnbeesés utánt, Arthur Miller rendkívül érdekes darabját vagy Pirandello mulatságos Csörgősipkáját, O'Casey Bíbor porát — e két utóbbi azért is említésre méltó, mert nálunk nem favorizált szerzőket szólaltatott meg érdekes, modern, eleven előadásban. Itt inkább a műsorösszeállítás elvi vonala nem látszik még oly határozottan, mint a Tháliánál; mintha a „mindenből egy kicsit" elve jobban érvényesülne, mint a határozottan kialakított, egyéni művészi elképzelés. A legtöbb, legmarkánsabb tehetség színészben, rendezőben egyaránt talán a Madách Színház együttesében van; annál fájdalmasabb, hogy ebben az évben e színház fokozódó elbizonytalanodásáról, elszíntelenedéséről kell beszámolni. Még a legteljesebb eredményt két magyar darabbal: Németh László Áruló jávai és Karinthy Ferenc egyfelvonásosaival érték el; de többi előadásukat gyakran jellemezte a félre-értelmezés vagy — ami talán még súlyosabb válság-jel — az iskolás pontosság, mely az érdektelenség felé vezet. Ezen a legtöbbször az sem segített, hogy egy-egy valóban jelentős színész hősiesen küzdött a főszerepben és érdemes elismerést vívott ki magának — mint Gábor Miklós a Sarkadi-darabban, vagy Psota Irén a Shaw-felújításban. A Vígszínház viszont, mely évek óta beérte azzal, hogy az ország egyik jelentős színházából egy fővárosi negyed elmúlt ízlésének kiszolgálója legyen, ebben az esztendőben erőteljesen előrelépett afelé, hogy régi helyét visszaszerezze. Ma még az új bemutatók között az eredmény és a hiba, a művészi siker vagy kudarc szinte egyenlő arányban oszlik meg; de ez az egyensúly a jó irányba való átbillenés záloga. (Ennek tatán egyik munkálója az is, hogy a színház az Ódry Színpadon „kiélheti magát" — általában igen jól előadott — kommersz krimiben.) így a bámulatos bravúrral végigkomédiázott Shisgal-darab mellett (Szerelem, ó!) ott volt a kissé már klasszikussá fagyott Néma levente', a nem problémádan, de különösen színészileg bravúros Tennessee Williams-bemutató (Macska a forró tetőn) mellett a rende-