Budapest, 1967. (5. évfolyam)

6. szám június - Címoldalunkon: Esti fények a Kossuth Lajos utcában (Szelényi Károly felvétele)

Jelenet Németh László Áruló című darabjából (Madách Színház) Ruttkai Éva és Bitskey Tibor a Néma leventében (Vígszínház) zésileg, színészileg egyaránt elhibázott Brecht (Egy fő az egy fő); s a szinte hibátlan, de érdektelen Cyrano-előadás mellett a nem hibátlan, de rendkívül érdekes Az ördög ügyvédje. S végül a város színházainak kedv:s benjáminja: a József Attila Színház, mely ebben az esztendőben is olajozott rutinjában forgatta műsora kerekét: egy klasszikus orosz, egy modern francia, egy keletnémet, két új magyar — a darabkiválasztás elég nyersen mutatja az óvatos körültekintést, mint ahogy az előadások is inkább a könnyed megszokás, mint a művészi szenvedély és erőfeszítés eredményei. Ez ebben az esztendőben még bajjal nem járt — de félő, hogy ha a színház ezen a vonalon megy tovább s nem próbál megújulni, évről évre jobban bele fog csúszni abba, ami ma még nem válság, de hamarosan az lesz. Ha a színházművészet, a játék s a rendezés felől nézzük az elmúlt évadot, örömmel, megelégedéssel állapíthatjuk meg, hogy úgyszólván valamennyi színházunk előrelépett: megszilárdította eddigi eredményeit, valóban modernné tette eszközeit. Ma már szinte nyoma sincs a túlaprózó, naturalista részlet-játékokba merülő (s ezek mögött a darab s az előadás átfogó koncepcióját elmerítő) előadásoknak, melyek oly sokáig jellemezték — s tették korszerűtlenné — színházainkat. Mint a színpadkép, a játék is levegősebbé, lényegre mutatóbbá vált, s ennek megvalósításában rendezőink, színpadkép-tervezőink rendkívüli változatosságot, találékonyságot tanúsítottak: a szinte üres, csak fény-játékokkal bebútorozott színpadtól (Bűnbeesés után) a népszínmű színpadának perszifiázsáig (Tóték), a romantikus dekorativitástól (Cyrano) a szimbolikus lényegre való redukálásig (Rosmersholm) úgyszólván minden lehetőséggel találkoztunk. S a színpadi, színészi mozgás is nagyon sokat fejlődött: hol vagyunk már az öncélú ugrabugrálástól, rohangálástól — ellenkezőleg, már mind gyakrabban találkozunk a pantomimikus mozgással, mely gesztusban is a lényeg kifejezésére, hangsúlyozására törekszik. Mindez a fejlődés azonban különösen felhívja a figyelmet egy terület elmaradására — éppen arra, amely a színház létével, miszsziójával a legszorosabban összefügg: a színpadi beszéd hibáira. A kulturált szép beszéd — mely a színész mindennapi kenyere kellene hogy legyen — sajnos, még mindig csak pirosbetűs ünnep; sokkal több ennél a beszédhiba, s még több a nemtörődömség, a beszéd szépségének elhanyagolása. Hivatkozzunk a magyar színpad múltjára, a hivatásos magyar színészet születésére, mely a magyar nyelv jogaiért, pallérozottságáért vívott harcban jött létre? Vagy hivatkozzunk a külföldi példákra — arra, hogy Londontól Moszkváig a modern színészet elengedhetetlen kelléke a beszéd művészete, ami nem pusztán a kiejtési hibák nélküli, jól hangsúlyozott nemzeti nyelv szépségeinek felcsillantását jelenti, hanem például szükség esetén az egyes táj- vagy réteg-nyelvek hibátlan és művészi reprodukálását is? Ha ilyen igényekre és feladatokra gondolunk, csak sóhajthatunk. Sha már az ünneprontásnál tartunk, hadd mondom el másik, aggasztó gondomat is. Újra hangsúlyozva azt, hogy a magyar színészet jelentősen előrelépett az utolsó esztendőkben s ebben az esztendőben is, valami természetellenes és főleg kihatásában veszélyes jelenség van abban, hogy ez az előrelépés mintegy a magyar dráma fejlődésétől függetlenül történt. Fontos és eléggé nem becsülhető, hogy immár túlnyomórészt behoztuk évtizedes, sőt, több évtizedes lemaradásunkat; hogy színjátékunk, színházi életünk körülbelül összhangban van azzal, ami ma a világ különböző tájain új és izgalmas, a fejlődés újabb lépcsője. (S ezt a fejlődést sikerült úgy elérnünk, hogy színházművészetünk nem adta fel társadalmi igényét, misszióját: darabválasztásban is, előadásaiban is a társadalmi problematika, a haladás szolgálata maradt a döntő, uralkodó tényező.) De hol és hányszor találkozunk azzal az — író és színház által együtt kiváltott — izgalommal, ami évtizede egyik-másik új magyar dráma bemutatását jellemezte, s olykor kultúrtörténeti jelentőségűvé emelte? Vajmi ritkán. Ezért kiemelkedő az évad előadásai közül a Kiál-Bárány Frigyes és Almássy Éva Anouilh: A barlang című darabjában a József Attila Színházban (MTI fotó — Tormai Andor — Fejes László és Féner Tamás felvételei) 3