Budapest, 1967. (5. évfolyam)

1. szám január - Major Máté: Építészet és közvélemény

az akadémiai kiállítás vendégkönyvébe bejegyzőknek is, akik, bár kevesen voltak, alighanem szélesebb közvéleménynek adtak hangot. Az egykori Rakpiacon valóban megvalósult a stílusegység, a tér keleti és déli oldalán, a 19. század elején épült öt klasszicista palota — valamennyi Hild-mű — csaknem egyidejű felépítésével. Ezt a stílusegységet először éppen az Akadémia új-reneszansz palotája törte meg, amikor vele a teret északról lezárták. (Persze, akkor ez volt a „modern", a tér azóta elpusztult, elpusztított, klasszicista épületeivel, sőt az Akadémia tervpályázatán még versenyző, romantikus magyar pályatervek műveivel szemben is. A romantika — mondhatni — itt bukott meg, klaszszicista pályaművet csinálni pedig már eszébe sem jutott senkinek, pedig a tér másik két oldalán akkor még teljes épségben álltak Hild alkotásai.) Ezt követte — három klaszszicista épület lebontásával — két szecessziós épület: a Gresham éj a volt Kereskedelmi Bank épülete; és követi most — utolsó két klasszicista értékünk lebombázása után — két mai modern épület: a Tervhivatal és az Akadémiai Könyvtár épületének „stílusegység törése". Az előbbiek alapján azonban már azt is mondhatjuk, hogy a két mai épületnek tulajdonképpen már nincs is mit megtörnie, s építészeiknek csupán ama történeti törvényszerűségnek kell engedelmeskedniök, mely szerint minden kor, minden társadalom, a társadalomfejlődés minden jelentős szakasza a maga szemlélete, s ebben építészetszemlélete, stílusa szerint megfogalmazott épületeket emel, a másik, a többi, a régibb korok, társadalmak, társadalmi szakaszok szemlélete, stílusa szerint épült alkotások mellé. így jönnek létre, mondhatni spontánul, azok a csodálatos téralkotások, épület-együttesek, melyek a korai középkortól szinte napjainkig sok-sok évszázad építészetének alkotásait, nagy stiláris különbségeik, s egymáshoz egyáltalán nem, vagy alig alkalmazkodásuk ellenére,valami páratlan egységbe foglalják, éppen a történelmi mozgás-változás, folytonosság lenyűgöző, s egyben felemelő atmoszférájának érzékeltetésével. A Roosevelt tér jelenlegi együttese noha az Akadémia épülete elég színvonalasan képviseli korát — nem üyen. A két létesítendő új épület, mindenekelőtt az Akadémiai Könyvtár új épülete azonban — véleményem szerint — elősegítheti, hogy — legalább az utókor számára — ilyesfélévé legyen: A bejegyzések egy részével kapcsolatban még egy kérdést kell tisztázni. Éspedig azt, hogy „ha már modern" lesz az Akadémiai Könyvtár új épülete, hogyan kellene rendeltetését az architektúrában érzékeltetni? Hiszen a bemutatott változatok mindegyike — miként a modern építészet sok új példája — inkább olyan, mintha „irodaház" lenne. Azok, akik a régi architektúrák, közöttük a klasszicizmus utáni nosztalgiájuk következtében állítják ezt, megfeledkeznek arról, hogy éppen ez a — mindnyájunknak kedves — architektúra milyen kevés formaelemmel dolgozott. Két-háromemeletes épületeket emelt, s ezeken a nyugodt ritmusban elhelyezett nyílásokat szerény plasztikájú keretezéssel látta el, a hangsúlyosabb homlokzati részeken pedig hasonló szerénységű lizénákkal, vertikális, egyszerű közbülső, s kissé hangsúlyosabb zárópárkányokkal horizontális tagolást adott az egésznek. Ehhez járult ritkábban, a fontosabb épületeknél, a bejárat portikuszszal, oszlopos timpanonos előcsarnokkal markánsabb kiemelése. Mindezzel, nagyjából, már ki is merült a klasszicista architektúra „fegyvertára". Portikusz nélkül létesültek a bérházak, a kisebb paloták, középületek, sőt ipari épületek is (például a Valero selyemgyár, ma minisztérium), portikusszal pedig a színházak, múzeumok, a kastélyok, a város-és megyeházák; vagyis a klasszicizmus az architektúra rendeltetés szerinti differenciálására (a templom természetesen kivétel) alig törekedett. (Az eklektika is általában csak a formák és a díszítések mennyiségével tett különbséget a fontosabb és a kevésbé fontos épületek közt. Az Akadémia palotája is csak azért „fejezi ki" számunkra funkcióját, mert ezt a funkciót, idestova egy évszázada, képzeteinkben hozzákapcsoltuk.) A rendeltetés szerinti differenciálást., az épület funkciójának visszaadását az architektúrában, éppen a modern építészet vállalta feladatául, ha nem is elsődlegesen és nem is feltétlenül. Az Akadémia könyvtárának lenni kétségtelenül rangot jelent az épületek sorában, amit valamiképpen ki kell fejeznie az architektúrának is. Vizsgáljuk meg ebből a szempontból az „A" variáns exponált Roosevelt tér felőli homlokzatát. Alul, a földszinten, erős árnyékhatású árkádsor látható, hangsúlyozván, hogy itt van, védett-fedett helyen, a főbejárat, méghozzá nem is akármilyen épület főbejárata. E felett az első emeleten mintegy négy és félméter magas üvegfal fut végig, minden konstrukciós tagolás nélkül (a szerkezet itt, az üvegen át, majd sejthető-látható lesz), ami arról árulkodik, hogy mögötte nem lakások, vagy éppen irodák sorakoznak, hanem egy középület reprezentatív helyiségei, ebben az esetben az olvasótermek (a többi között azzal a nagyszerű lehetőséggel, hogy a könyvtárhasználók részére — a nappali fény, s a közvetlen szellőzés biztosítása mellett — feltárul az egész varázslatos budai panoráma). E valóságos piano nobile felett öt emeletet plasztikus rács fog össze, egyenlő nyílásaiban álló formájú ablakok sorával. Ez tényleg olyan, mintha irodaépület homlokzata volna. De hát — istenem — itt valóban kisebb-nagyobb irodahelyiségek, a könyvtár dolgozóinak munka-szobái sorakoznak, s a viszonylag sűrű rács éppen azt szolgálja, hogy mögötte tetszés szerinti nagyságú iroda-egységek legyenek kialakíthatók, sőt — ha a későbbiekben szükséges — méreteikben változtathatók. Végül legfelül, a tetőszinten is mély árnyéksáv jelzi, hogy itt, oldottabb elrendezésben, alighanem ismét közösségi helyiségek következnek, melyek a látogatóknak és a hivatalbelieknek egyaránt munkaközi pihenését, üdülését szolgálják, büfével, eszpresszóval, folyóiratolvasóval stb., s a budai látkép még csodálatosabb prezentálásával. A homlokzat tehát az épület rendeltetését elég világosan bevallja, s éppen ezzel az őszinteséggel — s ezt az őszinteséget jól hangsúlyozó anyagok : a nemes kő, üveg, fém felhasználása révén — válik igazán méltóvá arra, hogy a Magyar Tudományos Akadémia Könyvtárát reprezentálja. Nem véletlen, hogy eme állításom bizonyításához az „A" variáns homlokzati megoldását használtam fel. Én ugyanis — és a szakemberek nagy többsége —, a közvéleménytöbbség szavazatának ellenében, az „A" variáns mellett döntöttem, s ezt az álláspontot az Akadémia Elnöksége is magáévá tette. A már elmondottakon túl azért, mert a „C" variáns — noha az első pillanatra talán „jobban tetszik", hiszen vertikálisan tagoló, plasztikus homlokzati elemekkel mozgalmasabb, változatosabb, talán attraktívabb is — őszinteségével baj van. Olyan szerkezeti megoldást mutat ugyanis, mely csak szabadonálló, egyetlen hasábtömbbé alakított épület esetén lenne konzekvensen megvalósítható, úgy hat tehát, mintha vertikális elemeit csupán „homlokzati okok"-ból, azaz dekoratív célokkal emelték volna ki a homlokzat síkja elé. Ezen felül az ilyen, az épület testén kívülre helyezett szerkezet olyan asszociációkat kelt, mintha erre azért lett volna szükség, hogy a belső tereket teljesen felszabadítsák a közbülső alátámasztásoktól (pillérektől), holott erre a könyvtárfunkció szempontjából egyáltalán nincs szükség. Továbbá ez a kiemelt vertikális szerkezet szinte provokálja az első emeleti egységes üvegfelület hasonlóképp vertikális lamellákkal való parcellázását, amivel éppen az „A" variánsnál említett piano-nobile-hatás és használati előny vész el. S ha még hozzávesszük, hogy ez a szerkezeti megoldás az alaprajz bizonyos átdolgozását igényelné, svalamivel többe is kerülne, a döntés a „C" ellenében az „A" javára — véleményem szerint — teljesen indokolt. Vajon úgy kell-e ezt a döntést felfogni, hogy — íme — provokáltuk a közvéleményt, majd „fütyülünk" a szavazatára? Szó sincs róla. Be kell azonban látni, hogy az Akadémiai Könyvtár háromszor három homlokzati variánsának kiállítása, s a vele kapcsolatos közvélemény-kutatás nem volt egészen „szabályos". Csak homlokzatokat bemutatni alaprajzok (egyetlen kivétellel) és metszetek nélkül — még ha ez utóbbiak „olvasás"-ában a közvélemény képviselői nem, vagy nem eléggé járatosak is — hiba volt. Hiszen részben a lényeg és a jelenség, a tartalom és a forma egymástól elszakítását, éspedig a jelenség, a forma — a homlokzat — szerves összefüggéseiből való kiragadását jelentette. Részben pedig szisztematikus közvélemény-kutatás helyett a véletlenre bízta a közvélemény megnyilatkozását. A „C" variáns alaprajzainak — és metszeteinek — bemutatásával rögtön kiderülhetett volna, hogy a vertikális homlokzati motívumként kiemelt vázszerkezet alkalmazása erőszakolt, tehát indokolatlan. A közvélemény szavazatainak mennyiségéből és minőségéből is rögtön megállapítható, hogy a szavazásban résztvevők száma nagyságrendileg mindenképpen, társadalmi összetétele pedig minden valószínűség szerint, elégtelen volt a közvélemény már figyelembe vehető képviseletére. Természetesen, a közvélemény minden egyes megnyilatkozásának, minden egyes, itt leadott szavazatának, minden egyes újságban közölt, vagy akár magánúton (hozzám is) eljuttatott levelének örülni kell. Örülni kell mindenekelőtt azoknak a megnyilatkozásoknak, melyek bizonyosfokú értésből fakadnak, s ily módon észrevételük, kritikájuk figyelemre méltó és értékesíthető a realizálások során. De örülni kell az ilyen vagy olyan okokból (konzervativizmus, megszokás, tájékozatlanság, nemértés stb.) történő megnyilatkozá-22