Budapest, 1967. (5. évfolyam)

5. szám május - Kertész Ákos: Kövek (tárca)

Kürthy Sándor rajza felöltözött, és szó nélkül elódalgott onnan. Azt se mondta, köszönöm. Szerencsére. Röhögni kezdtünk, és tomboló jókedvünk kerekedett. Nappal kihalt volt a környék, de alkonyat felé benépesültek a romok, s mi, kamaszok, izgatottan vártuk az alkonyi vendégeket. Nem zavartuk el őket, isten őrizz, ez is íratlan törvényeink közé tartozott, hallatlan tapintattal viselkedtünk, s úgy osontunk kőtől kőig, akár az árnyak. Egy kavics sem csikordult a talpunk alatt. A hídfő tetején, ahonnét a birodalmat jól beláthattuk, vártuk meg a szürkületet, feltérképeztük magunknak a párokat, s mikor leszállt az este, nesztelenül portyára indultunk. Óriási gyakorlatunk volt, hogy lehet bizonyos búvóhelyeket a legelőnyösebben megközelíteni. A párok mindig ugyanazokat a köveket választották — melyek helyzetüknél fogva alkalmasak voltak —, de nem tudhatták, hogy az egymásra zuhant kőtömbök alatt barlangjáratok, üregek, alagutak keletkeztek, s ezeken át néhány centiméterre meg lehet őket közelíteni. Egyszer szegtük meg a tapintat törvényét. A hídfő északi oldalán volt egy igen megfelelő, lapos és széles bazalttömb, mely olyanformán zuhant a körülötte levő kövekre, hogy alatta tágas üreg keletkezett, s az említett kő ennek mintegy fedőlapjául szolgált. Az üreg összeköttetésben állott egy keskeny, alagútszerű szakasz révén az északi lépcsővel, ez pedig — alacsony vízállás esetén — a hídfő alján végigfutó párkányon át a déli lépcső felől volt megközelíthető. Este ezen a kövön vert tanyát egy pár, s mi a hídfő tetejéről a szokott úton, a déli lépcső s a párkány felől bemásztunk a kő alá. az üregbe. Lehettünk vagy öten. Látni semmit sem láttunk, de a fülünknek oly kedves izgató hangokat tisztán hallottuk. Egyikünk azonban, bizonyos Rike (Ferike) nevezetű, nem bírt magával, feltornászta magát az üreg fölső nyílásáig, s ott bűnös mohóságában kinyúlt. A nő eszeveszett sikoltást hallatott. Rike gyorsan visszahúzódott, s mi, mit tehettünk mást, csukló, visító röhögésben törtünk ki, majd óriási dübörgés, csikorgás kíséretében átkúsztunk a kövek alatt a lépcsőig, onnan a párkányon át vissza a déli oldalra. Mire felértünk (ártatlan pofával) a hídfő tetejére, már fölszedelőzködtek, nem foghatták föl tragikusan az inzultust, mert összeölelkezve andalogtak tovább az alkonyatban a Kossuth-híd felé. Az aluljárót, ahol most a villamos halad át, nem szerettük. Tavasszal s a zöldár idején rendesen elöntötte a víz, mely nehezen apadt, s mikor kiszáradt az alja, napok alatt tele lett emberi ürülékkel. Különben is túl tágas volt, és rideg. Néha egy-egy csöves meghúzódott benne éjszakára — ezt királyi közönnyel tűrtük. Történt aztán, hogy olyan lakók költöztek az aluljáróba, akikre muszáj volt odafigyelnünk: a Macska és a Baba. Macska huszonhárom éves volt, és hivatásos prostituált, Baba tizenhat, állítólag szűz, és akkor szökött meg a szülői házból, és a Macska pedagógusi felügyelete alatt készült elsajátítani a szakmát. A lányokat, mint lovagias férfiakhoz illik, azonnal pártfogásunkba vettük, dolgozni nem nagyon tudtak, mert reggeltől estig a nyakukon lógtunk, de loptunk nekik pokrócot, párnát, és annyi ennivalót, amenynyi beléjük fért. A lányok barátaink és védenceink voltak, és egyikünknek sem jutott eszébe, hogy szerelmi viszonyt kezdjen velük, viszont baráti közvetlenséggel ölelgettük őket, baráti puszikat adtunk és kaptunk, és a késő éjszakába nyúló beszélgetések, közös cigarettázások közben tíz-tizenkét kamaszkéz is kalandozott a szoknyájuk, ingük alatt — szigorúan baráti alapon. Váratlanul, bejelentés nélkül tűntek el, szüléinktől „kölcsönzött" pokrócokkal, párnákkal, edényekkel együtt. Baba később, vagy egy hónap múlva ismét megjelent kikenve-kifenve, vadító elegánsan, hanyag tartással sétált a Duna-parton, alig állt szóba velünk, azt mondta, a Macska egy büdös ká, és szifilisze van. Aztán őt se láttuk többé. Negyvenhétben veszélyessé vált a fürdés. A Duna sodra ugyan nem lett erősebb, a forgók sem alattomosabbak, de a révkapitányság lassan átvette uralmát a víz felett, s megjelentek az R.-motorok. Több ízben kihalásztak minket, egyszer elvittek az újpesti révkapitányságra, onnan kellett visszagyalogolnunk fürdőruhában és mezítláb a Dunapart néptelenebb részein. Baljós jelekkel kezdődött a nyár. A vizet már elvették, de a Lánchíd a mienk volt. Nem sokáig. Nyár közepén teherautók érkeztek, s különféle építőanyagokat hoztak, mogorván figyeltük a hódítókat, nem szóltunk hozzájuk, örültünk, hogy megtűrnek. De mái nem volt a hídfőben örömünk, ingerültek lettünk, veszekedtünk, többen el-elmaradoztak. ősszel aztán bekerítették a romokat, és kiűztek bennünket a paradicsomból. A Roosevelt téren ültünk a szobor talapzatán, dohányoztunk, és bámultuk a kerítés mögött a munkásokat. Nem haragudtunk rájuk. Tudtuk, hogy így kell lennie, hogy ez a helyes, a szükségszerű, hogy az országot fel kell építeni — még a Lánchidat is. Tudtuk, hogy szép lesz, hogy jó lesz, hogy örülnünk kellene. Nem voltunk gyerekek. Mögöttünk volt egy és más, háború, ostrom; legtöbbünk már rég dolgozott. Nem voltak illúzióink. Nem hittük, hogy a geng romok nélkül is megmarad, nem áltattuk egymást, nem fogadkoztunk. Tudtuk, hogy vége, visszavonhatatlanul. Tudtuk, hogy szétszéledünk, és nem találkozunk többé. Sokat tudtunk. Pocsék kedvünk volt. A gengből, abból a három nyárból csak a kövek maradtak, a napozó kövek és a kikötő kövek, a párok kövei és a leshely-kövek — beépítve a hídba, eredeti rendeltetésük szerint. És valahol a városban (vagy az országban, vagy máshol — honnan tudhatnám?) élnek még a fiúk, és emlékezetükben egyre szürkül, egyre halványabban él a geng. Lassan elenyészik, mint annyi más, senki sem őrzi. Pedig kár érte, szép volt. Meg kéne őrizni, meg kellene írni egyszer a geng történetét. Tudom, hogy tartozom vele. A fiúknak is, magamnak is. Talán ez az adósság nyomaszt, ha a Lánchíd felé járok. Ezért idegen a táj, ezért nem szólnak hozzám a kövek. KMtM