Budapest, 1967. (5. évfolyam)

5. szám május - Kertész Ákos: Kövek (tárca)

Patakpart, vízmosás, fák és bokrok, erdőszegély és dűlőutak, fakerítés meg kiskapu, pince boltíve, szőlőhegy hajlata nem gazdagították a gyerekkoromat. Ismerősök, kedves, de kissé távoli ismerősök voltak, nem csatlakoztak hozzám a gyerekkor emlékeinek meghatározó erejével. Az én gyermekkoromat kövek szegélyezik. Kövek kötnek a Városhoz, az elvontabb haza-fogalom helyét is megteremtő szűkebb pátriámhoz, kövek közt nőttem fel, mégis úgy remélem, nem lettem szegényebb általuk. Kövek. Sima és csorba, szegletes és gömbölyű, kemény és málladozó kövek; kövek a lépcsőházban, homorúra koptatottak, kövek a gangon, síkosak, csúszósak (futás közben itt estem hasra egyszer, felrepedt az állam, ma is hordom a nyomát), kövek az utcán és kövek a grundokon; a járdaszegélyek hosszú bazaltkövei, melyek kiszabták a lépést: jobblábbal a V alakú illesztésre, ballal a közepére lépett az ember; macskakövek és sárga keramit kövek; kövek, melyeket utcahosszat rugdostam, rongyosra gyötörvén a cipőt; kövek, melyek a kapufát jelezték a rongylabda mecscseken; házak kövei, kőpárkányok, kőcsipkék, kőszobrok és talapzatok; márványkövek, gránitkövek, homokkövek — ez volt a Város. Köveken szóródott szét a napfény, kövek lehelték vissza nyári estéken a nap melegét, kövekből áradt a levegő, a Város hasonlíthatatlan atmoszférája, szaga; kövekre rakódott a korom; kövek spricceltek szét szilánkokká, mikor beléjük vágott a gránát, kövek bámultak üszkösen a hóra, mikor kiégett közülük az élet; a kövek hűségesek voltak, megmaradtak, tovább éltek és emlékeztettek. A kövek barátaim. Sokan vannak, mert sokfelé laktam, sokfelé dolgoztam, még többfelé csavarogtam, és jártam bizonyos kislányok után vagy elébük, és baktattam haza — már jármű vagy éppen villamospénz híján — át az éjszakai Városon; mindenütt ismerős kövekre találok, a kövek szólnak hozzám, s én értem a nyelvüket. Egy pontja van a városnak, ahol az ismerős kövek némák, ahol nem hallom a szavukat, ahol a kövek elhagytak (vagy én lettem hűtlen hozzájuk). Valahányszor a Lánchídon visz át a busz, vagy alatta a villamos, ha gyalogosan a közelébe kerülök, valami szorongó érzés fog el, mintha idegen városban járnék, idegen tájon, amelyhez nincs közöm. Pedig de nagyon ismertem itt minden követ valamikor! — csakhogy másképp festettek abban az időben. Abban az időben a Lánchíd romokban hevert. Ennek a kifejezésnek számomra semmi értelme nem volt, a hídfő és környéke nekem nem „hevert", hanem nagyonis élt, ahhoz képest mostani formája tűnik élettelennek, halottnak. A romokat a „geng" birtokolta (akkoriban még a „galeri" szó nem volt ismeretes), a geng pedig tizenkét-tizennyolc éves kamaszokból állt. A Lánchíd volt a birodalmunk, főhadiszállásunk és búvóhelyünk, világnézeti és filozófiai viták, közös bagózások, gyerekes játékok és felnőttes virtuskodások színhelye. A híd melletti gyepen pankrációztunk, kipróbáltuk, amit Radu Lukácstól és Tasnáditól láttunk a Sportcsarnokban, itt szívtunk tízen egy spanglit, a csikket a végén gombostűre szúrva, hogy semmi se veszszék kárba, itt beszéltük meg első szerelmi élményeinket, és oktattuk egymásnak a nemi élet elméletét. A hídfő köveit a robbanás szétdobálta, mint mikor a gyerek mérgében földhöz vág egy építőkockás-dobozt, a kövek bizarr értelmetlenséggel hullottak egymásra, ám ebben az értelmetlenségben a hídfő népe szabatos rendet ismert fel, világos logikát, mert a kövek között utak, sőt, alagutak keletkeztek, s ezeknek az utaknak hierarchiájuk volt: tisztességes geng-tag a hídfőt meg sem közelíthette másképp, mint a felrobbantott akna négyméteres mélysége fölött csodálatosképp épen maradt húsz centi átmérőjű gázcsövön keresztül, a hídfőről az út a bal oldali partszakasz mélységei felé a lezuhant kőoroszlánon át vezetett, melynek törzse és feje jó két méterre került egymástól, ezt a két métert minden valamirevaló geng-tag könnyedén átugrotta, mellette csak holmi pisis gyerekek (öcsök, húgok) totyoghattak el, vagy a romok közé vetődő, mélységesen lenézett idegenek. A köveknek nevük, rendeltetésük, funkciójuk volt; voltak kikötő kövek és napozó kövek, spangli-kövek és ruhatár kövek, kövek az illemhely céljára, a szerelmespárok kövei (ezeket egész gyalogosan neveztük el: félreérthetetlen jelzőkkel ellátva), voltak leshely-kövek (a szerelmespárok kövei közelében), voltak kövek a magasban, ahonnan lelógattuk a lábunkat a mélybe, itt folytak a világnézeti viták, itt építettünk légvárakat a valóság fölé, és bontottuk le az utópiákat a valóságra, és vcltak kövek a vízparton, eldugott, intim helyeken, ahol szerelmi bánatunkat panaszoltuk el egymásnak. * Furcsa alakulat volt a geng. Nem voltak vezérei, és nem volt vezérkara, tanácskozásra sem ültünk össze (például tanács-kő sem volt), a törvények, szokásjogok organikusan alakultak ki, és mindenki elfogadta érvényességüket. Abszolút demokrácia volt. A közös akciókban az vett részt, aki akart, és akciót bárki kezdeményezhetett. Ma már csodálkozom rajta, ahogy visszagondolok, se azelőtt, se azóta nem találkoztam még ilyen laza, helyesebben: ilyen magátólértetődően összeforrott szervezettel. Egyszer megjelent köztünk egy tizenhét éves cezaromániás fiatalember, aki „szervezni akart", de simán kiutáltuk. Máskor egy barátságos úr próbálkozott hasonlóval, de mikor kiderült, hogy homoszexuális, félholtra vertük. Több esetre nem emlékszem. A geng negyvenöt nyarán verődött össze, mikor a lassan normalizálódó viszonyok elvették a magunkszőrű srácoktól az életteret, és kiszorítottak bennünket a romok közé, ahol még ideális állapotok uralkodtak. A geng sokféle tevékenységet folytatott, összetartozásunknak a közös tevékenység volt az alapja, robbanóanyagokat szedtünk össze és robbantottunk fel szakszerűen (máig is csodálom, hogy egyikünknek sem történt baja), szerelmespárokra lestünk, cigarettáztunk és pankrációs mérkőzéseket rendeztünk, de a legfőbb tevékenységünk az úszás volt, a Duna nélkül nem vált volna a geng azzá, ami lett. A vizet, mint lehetőséget, negyvenhatban fedeztük fel (negyvenötben még túl sok volt benne a hulla). Emlékszem, május huszadikán ereszkedtünk le először testületileg az északi zászlótartó pillér mellett a vízre, és csurogtunk le szorosan a part közelében a hídfőig, s még ugyanazon a nyáron akkorát fejlődtünk, hogy júliusban már a Parlament északi végétől indulva a Kossuth-híd középső íve alatt úsztunk le (megjegyzéseket ordítva fel a nőknek, akiknek a szoknyája alá beláttunk a vízből) a Lánchíd-romokig. Később még veszélyesebb vállalkozásba kezdtünk. A hídfő és az első hídpillér között, a vízbe lógó láncok közti keskeny szakaszon úsztunk át a romok északi oldaláról a déli oldalra. Kitapasztaltuk a legelőnyösebb útvonalat, ismertünk minden forgót, limányt, minden helyi áramlatot. Nemcsak úszni tanultunk meg, vízibiztonságot is szereztünk — életre szólót. Trambulint építettünk a romoktól kissé távolabb, odavonszoltunk egy leszakadt láncszemet, azt belógattuk a víz fölé, a végére hatalmas követ gördítettünk, mely egyensúlyban tartotta nemcsak a vasat, de a rajta rugózó ugrót is. Gyakran fürödtek a területünkön idegenek, nem zavartuk egymást, elég nagy volt a Duna, de a trambulint csak az használhatta, aki tőlünk kért engedélyt, mert az a mienk volt, a mi alkotásunk. Egyszer kimentettünk valakit. Olyan húszéves forma legény volt, nem ismerte a helyi viszonyokat. Szerencséden állapotban rángattuk ki a vízből, vacogott, egy szót se bírt kinyögni, elanyátlanodva szárítkozott egy kövön, mi megilletődve ácsorogtunk a kő mellett, hősöknek éreztük magunkat, akik íme legyőzték a HALÁLT, és megmentettek valakit az ÉLETNEK. Aztán védencünk vastag sugárban kiöklendezte a vizet s a tegnapi babot, KMtM Kertész Ákos