Budapest, 1967. (5. évfolyam)

5. szám május - Kassák Lajos: A 80. lépcsőfokon

Budapest ege alatt 1912 május 23. Szépen hajnalodik. Fény áttöri magát a sötétségen az én tüdőm is a tiszta hangú billentyűkön játszik szívem halk mély ütemeket dobol. De a levegő mintha izzóbb lenne a szokottnál láthatóbbak a remegések amiket a tárgyak és növények sugároznak magukból. Ó 1912 május huszonharmadik hajnala ha visszagondolok rád kilépek szomorúságom börtönéből nyelvemről szavak feslenek le tüzesek engesztelhetetlenek hasonlóak azoknak az embereknek vésztjósló énekéhez akik felriasztották Angyalföld mély álmát és megindultak hosszú hosszú sorokban a város felé a börze a bankok és a parlament felé hogy elpanaszolják sorsukat hogy lesújtsanak azokra akik előtt eddig engedelmesen meghajtották gerincüket. A lázadás és a jóremények hajnala volt ez a hajnal a kényszerű elszánás a nagy erőpróba hajnala mikor a szegények a megalázottak nem a szívüknek hanem az agyuknak engedelmeskednek. Zászlót bontanak sok vérszínű zászlót és emelt fővel menetelnek alattuk. Borostás arcukat arany sugárzásba vonta a nap aranynak látszik az asszonyok simára tűzött kontya s a gyerekek is akik vidáman loholnak mellettük mintha aranyban fürödtek volna. Ó emberek hullámzó tengere erdők kiirthatatlan fáihoz hasonlók a nap hősei vagytok külön-külön és együtt valamennyien s lehet hogy nemsokára a halál áldozatai lesztek de ez a gondolat nem kínoz senkit. Minden olyan szép élettől duzzadó sokat igérő. Úgy indultatok neki mintha valamiféle nagy őszi szüretre lennétek hivatalosak. Szinte már látjátok a beérett fürtöket a kipréselt must ízét is érzitek már és kemény léptekkel haladtok tovább meggyarapodva százakkal ezrekkel énekelve mind hangosabban mind elszántabban. Aztán egyszerre a napsütéses reggel másik oldalát is látni lehet és azokat is látni már akik szemben jönnek veletek gyalog és lóháton töltött fegyverrel a kézben. A jó és a rossz valóság óhatatlanul összekeveredik az ég mintha magára húzta volna sötét fátylait a föld mintha megrázta volna lomha testét s a célpont amit az emberek oly világosan láttak szétcsurog valami iszapban és ködben. Az énekszó kiáltások szilánkjaira törik. A halál angyala fújja trombitáját fegyverek éles kegyetlen hangjától kísérve. Rendőrök csendőrök katonák kivetkőztek emberi bőrükből. S most ropognak a puskák acél sáskaraj röpül ki torkukon hogy behatoljanak a védtelen koponyákba az avítt rongyokkal takart szívekbe. Angyalföld második szülőhazám elnémultak gyáraid kínzó zörejei a fa és vas nyugodtan alszik a szennyes falak közt. A drága fémek ragyognak hogy senkise nyúzza őket szétfoszlottak kocsmáid koldusdáridói elborult feletted az ég az utcák kifordították mocskos beleiket és hullanak a fák rozsdamart levelei. Angyalföld nappalaim vallomásra kész tanúja II^H 5 nyolcvanadik fokára és töretlennek és csüggedetlennek érzem magam. Nem panaszlom ennek a városnak, hogy mennyi nélkülözést kellett eltűrnöm, milyen erőfeszítéseket kellett kifejtenem ahhoz, hogy két háborúban, két forradalomban ne veszítsem el lábam alól a talajt, megmaradjak annak az embernek, aki az igazság és szabadság hívének tartja magát és hű maradt az úthoz, amin hajdanában elindult. Mintha egy dombtetőn állnék, visszatekintek múltamra és igaz meggyőződéssel vállalom mindazt, amit eddig tettem és ahogyan tettem. Ez a város az én városom. Tizenkét éve Óbudán lakom, szeretem a csöndjét, békességes embereit és nem kívánom vissza romantikus kiskocsmáit. Szaporán bontják a földbe süllyedt rozoga házakat és egész új telepek épülnek körülöttem, modern házakkal és megzsúfolva olyan emberekkel, akik dolgoznak és meggyőződésük, hogy élni érdemes. 1967 március Kassák Lajos: Az utak ismeretlenek (Olajfestmény)