Budapest, 1967. (5. évfolyam)

4. szám április - Vedres József — Maros László: A Vasas életéből

VEDRES JÓZSEF MAROS LÁSZLÓ Harcok, arcok, sikerek Harcok. A századforduló körüli években Budapesten, de az ország más részein is, sorra alakultak a munkás sportegyesületek. A szervezett munkásságnak ez a lépése kettős célú volt: egyrészt hadüzenetetet jelentett a kocsmának, másrészt lehetőséget biztosított a munkásság fiatalabb rétege számára, hogy ott találja meg a testedző, egészséges szórakozását, ahol egyben politikai-gazdasági jogaiért is harcol. így alakult meg több mint öt és fél évtizeddel ezelőtt — pontosan 1911. március 16-án — a Vas- és Fémmunkás Sport Club, a mai Vasas SC. Az első tavaszi vasárnapok már abban az esztendőben a sáros pályákon találták a kék-sárga felszerelésben játszó Vasas labdarúgókat, noha a szakszervezeten belül is meg kellett küzdeniök a maradibb gondolkodású — akkor úgy mondták: vaskalapos — vezetők ellenállásával. Főleg a felszerelés- és pályagondok nehezedtek súlyosan a fiatal munkáscsapatra. A felszerelésre vonatkozólag ugyan kimondta az alakuló közgyűlés, hogy a szakszervezet színe a piros-kék legyen, azonban az első garnitúra dresszt — a játékosok és néhány sportbarát munkás közadakozásából — még kéz alatt, vagyis egy megszűnő egyesülettől vásárolták, kék-sárga színben. A régiek közül, akik már az első évben játszottak a Vasasban a bajnoki pontokén, talán csak Stengl István él. ő a megmondhatója, hogy mennyit kellett vándorolniok, albérlősködniök a különböző budapesti pályákon, hiszen arra, hogy saját pályájuk legyen, a megalakulást követő években még gondolni is alig mertek. A szakszervezet nem tudott komoly támogatást nyújtani, hiszen örülni kellett, ha a munkanélküli segélyeket és az egyéb, a mozgalommal járó elkerülhetetlen kiadásokat fedezni tudták. így azután rendszerint a Nyomdász TE Ipoly utcai, angyalföldi pályáján játszott a Vasas, de elment más munkásegyesületek otthonába is. A fiatal vasasok szüntelenül ostromolták a vezetőket, hogy legyenek segítségükre a pályaszervezésben, a munkanélküliek pedig ígéretet tettek, hogy amikor kijönnek a „köpködőből" — ezt a nevet adták a szűk, büdös, sötét munkaközvetítő irodának —, társadalmi munkában segítenek a pályaépítésben. Hasonló ígéretet tettek azok is, akik éppen gyárkapun belül voltak, dolgozhattak. Az első saját pálya a Hajtsár úton — a mai Nagy Lajos király úton — épült meg, még az első világháború előtt. A játékosok és a szurkolók önzetlen munkája, a szakszervezet szerény anyagi támogatása révén épült pálya a mai edzőpályák színvonalától is messze állt, de mégiscsak: ez volt a vasmunkások sportklubjának első saját otthona. Ám városrendezési okokból hamarosan költöznie kellett a csapatnak — ismét albérletbe. Később az angyalföldi Tarnai-rétre kijelölt területért nagyon meg kellett küzdeniök a vezetőknek a főváros „uraival". A Béke úton létesített sporttelepen egészen a főváros felszabadulásáig játszott a Vasas, bár a legsötétebb fasizmus éveiben gyakran bérelte ki az ugyancsak angyalföldi, Latorcza utcai pályát is, hogy a baloldali gondolat, az ellenállás jegyében hozzá csatlakozott tömegek — gyakran 22 000 néző — számára helyet tudjon biztosítani. A felszabadulás után romokban hevert a Béke utcai pálya; egy jó ideig a Népligetben, az egykori KISOK-pályán talált ideiglenes otthonra a piroskék együttes. Azonban ez a néhány év világosan bizonyította, hogy a Vasas igazi otthona a patinás múltú munkáskerület: Angyalföld. Majdnem az egykori Vasas pálya helyén, a Fáy utcában kapott ismét otthont az egyesület. A labdarúgócsapat bajnoksággal hálálta meg az angyalföldi szurkolók biztatását, mindjárt a „repatriácíó" első évében. Egy-egy játékosáért szívós harcot kellett vívnia a Vasasnak, főleg 1945 előtt. A nagyobb darab kenyér, a jobb sportolási lehetőségek bizony gyakran tették próbára a munkáscsapatokban nevelkedett fiatal tehetségek klubhűségét. És nem is lehetett neheztelni rájuk, ha egyik-másikuk a nagyobb darab kenyeret, a jobb lehetőséget választotta. így került el a Vasastól az MTK-hoz „minden idők legnagyobb magyar labdarúgója", Orth György. A bámulatos gólképességéről híres Takács II. József pedig egyenesen azért írta alá a Ferencvároshoz szóló átigazolását a húszas évek közepén, hogy megmentse a Vasast az anyagi csődtől. Plattkó Ferenc, a ragyogó képességű kapus vándorbotot vett a kezébe és Spanyolországba ment, ahol olyan fényes sportpályát futott be, hogy éveken keresztül Zamorával, a világ elsőszámú „csodakapusával" együtt tartották számon. A saját nevelésű játékosok legtöbbje azonban ellenállt a csábításoknak — a második világháború éveiben pedig a fenyegetéseknek is. Szakadatlan harcok láncolata volt a legnagyobb munkásegyesület élete a létért, hiszen alakulásától kezdve szálka volt és gerenda lett az egymást követő munkásellenes kormányok, rendszerek szemében. A Tanácsköztársaság 133 napját leszámítva, egészen 1945-ig Damokles kardjaként fenyegette a Vasast az erőszakos feloszlatás veszélye, hiszen gócpontja volt mindig a sportszerető, osztályöntudatos szervezett munkásságnak. Gyakran — különösen 1926 után, amikor professzionista-amatőr táborra oszlott a magyar labdarúgás — az anyagi gondok is nehezítették fennmaradását. Elsősorban azonban politikai veszélyek fenyegették. 1942 tavaszán úgy tűnt: nincs tovább! Több pontból álló rágalom-periratot állított össze a Vasas ellen a Magyar Labdarúgó Szövetség Országos Tanácsának néhány szélsőjobboldali tagja. A három pontban összefoglalt javaslat azt követelte, hogy a munkásegyesületet azonnal oszlassa fel az Országos Sport Központ, a Vasast az MLSZ zárja ki a bajnokságból. A hírhedt javaslatot azonban — titkos szavazás során — 17:10 arányban elvetette az MLSZ Országos Tanácsa. A háború negyedik esztendejében — a fasiszta hadseregek vereségsorozata már mindenütt tartott — nem vol tanácsos ujjat húzni a szervezett budapesti munkásokkal! Arcok. A Vasas sportolók, sportvezetők nagy tömegéből — öt és fél évtizedre visszamenően — nehéz „jellegzetes arcokat" megfesteni. Nem azért, mintha ez a tömeg szürke massza lett volna, inkább azért, mert a tehetségek, a bátrak, az önfeláldozók, a klubszeretők, az igazi sportemberek egész sorát lehetne — és kellene — megemlíteni ebben a fejezetben. Kiss Sándor — például — az alapítók közé tartozott. A fiatal csepeli esztergályos hosszúra nyúlt élete utolsó pillanatáig, amolyan „szürke eminenciás"-ként maradt a Vasas-színek szolgálatában, ö vállalta magára azt a szerepet, hogy meggyőzze a sport hasznosságáról a „vaskalaposakat". Vagy egy másik, felejthetetlen egyéniség: Froncz Döme, a Vasas-stílus kovácsa, a legendás Vasas-iskola kialakítója. A kiváló pedagógiai adottságokkal rendelkező edző fiatalon, 39 éves korában halt meg, de nevét a magyar futballsport ma is őrzi. Mennyi kiváló Vasas sportoló és vezető az 56 év alatt! Szelky Ottó, a kiváló képességű nehézsúlyú birkózó, aki a Vasas első országos bajnokságát nyerte, 1920-ban . . . Gallowich Tibor, aki újságírói tollával és szaktudásával megalkuvás nélkül tartott ki a Vasas ügye mellett a legnehezebb időkben is. Milyen hosszú, végeláthatatlan sora a neves és a névtelen sportembereknek . . . Arcok, amelyek örömök, küzdelmek, harcok, elnyoma-A híres Vasas-iskolát megalapozó labdarúgócsapat az MTK pályán, a 20-as évek elején. A bal szélen Froncz Döme, a kitűnő edző VASAS SPORTCLUB a Vasas életében