Budapest, 1967. (5. évfolyam)

1. szám január - Kolozsvári Grandpierre Emil: Karácsony mai módra

Egy óvatlan pillanatban Hilda megint megtöltötte a tányérját: — Nem! Nem! Többet igazán nem kérek! De olyan mindegy volt, a gyerekek amúgy is repetáltak, nem kelhet föl, míg asztalt nem bontanak. Fél nyolc elmúlt. — Nem gyújthatnátok meg a karácsonyfát? — kérdezte, mielőtt kiment az ajándékokért. — Nem szokás kétszer gyertyát gyújtani. A tágas, magas szoba közepén óriási koloniál ebédlőasztal, a négy teríték szinte elveszett a felületén, az ezüstök álmosan, a poharak éles fénnyel csillogtak. Kínai vázában hóutánzattal, ezüstszálakkal díszített fenyőgalylyak, ennyi emlékeztetett arra, hogy karácsony van. Csilla háttal a régimódi fafűtéses kályhához támaszkodott, fejét hátravetette, keze a csípején, a semmibe nézett. Szemben vele anyja és mostoha apja, a férfi keze az asszonyén. Előttük tálcán üvegek, poharak, jégkockák. — Iszol még, Csilla? — Nem, apa, köszönöm nem. Úgyis olyan éhes vagyok, majd becsavarodom. A férfi töltött, koccintás helyett rámosolygott az asszonyra, tudta, hogy az nem iszik. Mária már őszült, a szőkék rezes őszülésével, a teste elnehezedett egy kissé, a szeme, a mosolya szinte gyerekesen fiatal volt. — Egészségére, Kálmán. — Arról beszéltem, hogy apádat nagyon szeretik a betegek. Ebben a lakásban kezdte a rendelést, aztán átment a Belvárosba, onnan a mostani lakásába. Egyszóval mindent elkövetett, hogy a praxisát tönkre tegye. De szeretik a betegek s minden rendbe jött. Hilda van olyan képzett orvos, mint apád, mégis hiába próbálkozott magánpraxissal. — Azon igazán nem csodálkozom — vont a vállán a lány —, én nem engedném, hogy belémszúrja az injekciós tűt. — Elfogult vagy, Csilla. — Nem én, anya! Semmi pénzért! — fejét hevesen megrázta, sűrű gesztenyeszín haja meghullámzott. A másodpercnyi csendbe beleszűrődtek a karácsonyi utca jellegzetesen sietős, sietősen húzódó zajai. — Aliért nem jössz közelebb ? Miért vagy olyan távol tőlünk? Csilla az anyjára mosolygott, kecsesen lehajolt, megcsókolta, de aztán hízelkedve húzódott a mostoha apjához: — Téged is szeretnek a betegek. A férfi bólintott, hogy csakugyan úgy van. A lány még közelebb bújt hozzá: — Tulajdonképpen jól jártam veled. Mária megrezzent, az értelmi erőfeszítés megnyújtotta vonásait. Végül nem szólalt meg, mert ugyan mit mondhatott volna ? — Én is. — És — kérdezte a lány — nem zavar, hogy előregyártva kaptál? — Mi ütött beléd, Csilla? — Egy cseppet sem — felelt a férfi. — Csak az, anya, hogy én szeretem aput, tudod. De azért sokkal igazibb szenteste volna, ha nem várnánk rá. — De édesem, a karácsony családi ünnep. — Tudom, tudom, apu is mindig ezt mondja. Azért lohol körbe a városban, mint egy maratoni futó. Nem is maratoni — staféta. Andrea adja a botot, Hilda néni veszi át, aztán mi jövünk, a hajrában meg Andrea. Töltött, ivott, megtörülte ajkát: — Más az, ha az angyalt várom, és más, ha az apámat. Állatian éhes vagyok. Csikar a poci. Különben mit gondoltok, apu boldog Andreával ? Csak azért kérdem, mert ha nem, akkor a jövő karácsonyra esetleg már nem Andrea lesz a hajrában. — Szívecském ... — Ha úgy gondolok apura, mint férfira s nem úgy, mint a lánya, el tudnám képzelni, hogy boldog legyek vele. Ha Andrea olyan volna, mint én, ő is boldog lehetne. De nem tudom, hogy milyen. — Én csak felületesen ismerem. — Apu házasságait a növekvő korkülönbség tendenciája jellemzi: — három, tizenkettő, huszonhat. Vajon mi lesz a csúcs? Kedvem volna kitolni Andreával. — Hogy? Végre megszólalt a csengő, Csüla indult az apja elé. — Féltékeny rá — intett a férfi a lány után. — Nem tudom, mit gondoljak. Ezek a fiatalok már annyira mások. — Nézd, a lényeg mégis csak az, hogy Csillának otthona van. Jól érzi magát velünk. Nyílott az ajtó, elől a férfi, vonásairól a feszültség letörölte a kedvességet, a mosolygása VIHAR BÉLA Este a játszótéren Mikor a játszótéren az árnyak sokasodnak, akkor a lábnyomocskák, elfáradt rajzó nyájak, porba rótt gyermekléptek hazafelé vonulnak, s elalszanak a hinták, moccan még egyik, másik, az elálmosodásig. Megrezzen az ülőke, s tipegő, apró, szőke leányka ütemét őrzi talán, az éjszakán, s míg oldalára ráhajol a csend, a tovaröppent játékról mereng, a lombokról, a felkelő csillagokról, hová — úgy véli — egyszer odaér. Nem, csak a szél, a szél nyomán libeg a drótkötél, s fuvallatára ring a bóbiskoló, kis űrhajó, az alkonyati hinta, s oly halkan remeg már, mint dallamba szövött ősfájdalom, miként az örök, idők múlását jelző, lengő inga: suhan, lebeg, fordul, megáll: élet-halál-élet-halál-, hinta, palinta. sivár volt. Szemlátomást nagy megerőltetésébe került, hogy ne nézzen a karórájára. — Parancsolj helyet foglalni — kínálta Csilla valamelyest megjátszott nagyvilágiassággal —, iszol egy kortyot? — Nem, nem ... — Egy percet sem vesztesz, ha iszol, mialatt anyu behozza a vacsorát, felhajthatod. Tessék, ez az én ajándékom. — Pezsgő! Jaj, be kedves vagy! Mindjárt megisszuk. — Nem, nem, nem. Majd otthon. Bálint a homlokára ütött, amolyan „én hülye" mozdulattal, az ajándékokat az előszobában felejtette. Egy-egy figyelmesség a férfinak, meg Máriának, aztán Csilla ajándéka következett: — Lemezjátszót kértél, tessék — mondta diadalmasan. — Köszönöm, te vagy a legjobb apa. Csend volt, mindnyájan mosolyogtak. Busz, villamos, taxi sehol, az utca sötét ürességgel kígyózott a lámpák gyönge fénykarikái között. Ha közeledett valaki, messziről hallatszottak a léptei. A többi ajándék nem zavarta, a pezsgős üveg nekifeszült a zsebének, nyomta a combját, megnehezítette a lépést. Sietett, el-elfúlt a lélegzete, annyira. Egész este lopva a karóráját nézte, most nem. A sötétből előbukkant egy fénylő lap, a gyomra összehúzódott: — a mutatók fenyegetően álltak. Mire végig kutatta a zsebeit, az automata elaludt, a lépcsőház csendjét elnyelte a sötétség. A lakáskulcsot nem találta s most azt is tudta, hogy Andrea lopta ki a zsebéből. A foga közt szitkozódott s nyomta, nyomta a csengőt. Gyerek ilyesmitől nem ébred fel, — Tündiké édes! A felnőtt meg... Ez a büntetés. Abbahagyta, elölről kezdte, egy kissé idegesen, hogy ebben az ájtatos csendben a lakók felfigyelnek a csengetésére. Lemehetne Bakó bácsihoz, de hogy venné ki magát a dolog és másnap egész Pest tudná, hogy kizárták a lakásából. Bárhova megy, ez a következmény. Rágyújtott, a gyufa lángjánál megállapította, hogy tizenegy óra. Leült a lépcsőre, télikabátja gallérját felhúzta a nyakára, a két szárnyát beszorította a lába közé, hogy meleget tartson. Igyekezett aludni, de egyre komiszabbul fázott. Feltápászkodott, élőiről kezdte az ostromot, ő se aludjon, ha én nem alszom! A szentségét! A hatodik cigarettát éjjeli két órakor szívta el. Szomjúságot érzett. A sok étel, ital. A pezsgőt az ajtóhoz támasztotta. Miért ne inna ? A dugó nagyot durrant, visszhangzott bele az egész lépcsőház. Úgy itta a pezsgőt, mint a vizet. Az előszobában villany gyúlt, egy rémült arc lesett ki az ajtó résén. Andrea: — Jaj, Isten, már azt hittem ... — Nem, aranyom, annyira azért nem, a szentségét a fejednek! Hát mit képzelsz te! Kizársz a saját lakásomból! Ellopod a kulcsom! Na, ezért megfizetsz! Két-három ajtó kicsapódott: — Csend legyen! Ne kiabáljanak! Éppen karácsonyestén jut eszükbe?! A karácsony a család ünnepe! Nem tudják?! Bálint beugrott az előszobába, a kulcsot halkan ráfordította. Csend lett ismét, karácsony éjszakai mély csend. 14