Budapest, 1967. (5. évfolyam)

1. szám január - Mesterházi Lajos: Levél a Várból

MESTERHÁZI LAJOS Tessék hozzászólni i ! Félve szólok, pedig talán nem is olyan utópisztikus a javaslatom. Megjelent pár hónappal ezelőtt Fórum-rova­tunkban Gergely Mihály írása: „Modern galé­riát Budapestnek!" Gondját osztom, javasla­tával egyetértek, s talán részben — ami a mo­dern plasztikát illeti —segíthetek egy ötlettel. Jártam néhány műteremben, tudom, mi min­den szép van szobrászok és iparművészek ottho­nában, amit csak úgy a maguk örömére csinál­tak, és amit szívesen megmutatnának a nagy­közönségnek. (Hozzátehetném, nemcsak mo­dern szobrászati és iparművészeti alkotásokkal vagyunk így; hányszor előfordul, hogy egy régi köztéri alkotás vagy értékes síremlék vala­miképpen útjába kerül a városrendezésnek, vagy hogy egy ásatási leletnek nem találnak megfelelő helyet, s így ez is, az is egyelőre raktárba kerül.) Lassacskán kibontakozik már legértékesebb műemléki negyedünknek, a Várnak képe. Jövő­re elkészül az utolsó helyreállítás, J97o-ig beépülnek a foghíjak, és elmondhatjuk, valami páratlant adtunk nemcsak sajátmagunknak, de egész Európának. A Vár nemcsak a leg­nagyobb, máig lakott erődvárosa a kontinens­nek, de a rekonstrukció szerencsés alakulásá­val olyan együttes, amely a magyar és az euró­pai építészet hét évszázadának és a kultúrtör­ténet évezredeinek adja áttekintését. Tudjuk, hogy vannak sokkal szebb műemlékvárosok Európa-szerte, mégis, együttesében, a budai Vár — unikum. Nem véletlen, hogy mindenki, aki Magyarországra jön, az átutazó vendég, aki csak egy napot tölt Budapesten, az is fellátogat ide; nem véletlen, hogy minden vasárnap zsúfol­tak az utcák és terek, autókkal, kiránduló­autóbuszokkal, vidéki látogató-csoportokkal, iskolásokkal, s magukkal a pestiekkel is; hi­szen kedves sétahelyük lett újra ez a gazdag szabadtéri múzeum, mely annyira kedves, any­nyira hozzánk hasonló, annyira történelmün­ket, sorsunkat, életünket jelenti nekünk. (Bár lenne a levegője is sétatérhez illően kevésbé füstös, kormos!) És a látogatók ma már nemcsak az utcákat járják. Úgy látom, rájöttek, hogy a Vár igazi szépsége az udvarokban rejlik. Mármost az udvarokról szólván: jellemző kicsit egész műemlékvédelmünkre, hogy erősen építész-szemléletű. Ami nem baj, csak talán nem elegendő. Föltárnak minden tenyérnyi freskódarabot, minden kicsi faragott követ; azután átadják az udvart a kertészetnek, de fát ültetni alig engednek, még a virággruppok­kal is vigyáznak; kövezés, némi kis gyep, hogy az építészeti látványt semmi se zavarja. Így aztán egyik-másik várbeli udvar szinte kiált valami „esemény" után; maga az építészeti él­mény kívánna a teljesség végett egy hangsúlyo­zó és értelmező ellenpontot: ezekből a belső terekből úgy hiányzik egy szobor, egy mozaik, vagy kerámia-kép, egy váza, mint ahogy ott, a műtermekben meg raktárakban, némely szob­roknak s egyéb alkotásoknak hiányzik a tér, az illő környezet, amelyben csengést jelentést kap­nának. Van udvar, ahol egyetlen mű elegendő volna, s van, ahol egész kis galériát kellene nyitnunk. Van, amelyik egy stílusában harmonikus elemet kíván, s van olyan is, amely félreérthetetlenül kontrasztot, például, valamilyen egészen él­vont, modern formát. Nyilvánvaló, hogy a fővárosnak még na­gyon sokáig nem lesz pénze rá, hogy a vári udvarokba szobrot vásároljon, s a kiegészítő téglafalakra mozaik vagy kerámia-kompozí­ciókat. Viszont azt is tudom, hogy Rómában, Párizsban, Varsóban, Krakkóban és másutt a modern kiállítások többnyire nem közpénzből létesülnek; hanem a közösség csak a teret adja, a helyet, az engedélyt. Nem volna vajon lehet­séges, hogy szobrászaink és iparművészeink hosszabb vagy rövidebb időre idehozzák azt, amit a nagyközönségnek szeretnének megmu­tatni, amit kár elbújtatni otthon vagy a mű­teremben ? Nem volna lehetséges, hogy múzeu­maink is átnézzék raktáraikat, megkeressék azt, amit kiállítóhely hiányában kénytelenek eldugni a közönség elöl, s ami nagyon jól ideil­lenék, akár egy utcai szoborfülkébe, akár egy udvarba? Még azt is elmondhatom: vannak itt szép kapualjak, fedett folyosók, ahol az érzékenyebb műveket az időjárás nem veszé­lyezteti. Tudom, hogy a szobornak többnyire alapzat kell, kiegészítő építészeti munka; de elég régóta van „jó Budában lakásom", isme­rem a szomszédaimat: az ilyesmit a várbeli lakosság társadalmi munkában nagyon szépen elkészítené. Persze, az nem megy csak úgy, hogy bármit, bárhol kiállítunk. Jóízlésű, felelős gaz­dája legyen az ügynek! Itt van mindenekelőtt a műemléki felügyelőség, ahol— mint mondtam — az építészeti szemlélet uralkodik. Vagyis a műemléki felügyelőség biztosan vigyázna rá, hogy ne támadjon zsibvásár, hogy illő és hang­súlyosan kevés, válogatott anyaga legyen a vári udvarokon ily módon keletkező „modern plasztikai galériának" .Aztán ott van a Képző­művészeti Alap és a Lektorátus zsűrije; az is kitűnő munkát végezhetne, hiszen itt nem meg­rendelésről van szó, itt nincsenek zavaró szem­pontok, csak a szépség ügyét kell szolgálniuk; és arra vigyázniuk, hogy akinek egy szobra ebbe a modern galériába bekerül, az azt dicső­ségnek tekintse. Azután itt van a Hazafias Népfront keretében működő „Vár Barátainak Köré", ők jelenthetnék a nagyközönség véle­ményét, mégpedig válogatott szakértő véle­ményt; ők szervezhetnék a szükséges társadal­mi munkát is. Tudom, hogy az Osztrák—Magyar Mo­narchia nemes hagyományaihoz illően ilyen­kor automatikusan a következő meggondolások szoktak fölmerülni: „a kiállított tárgyakhoz hozzá fognak nyúlni"; „a kiállított tárgyakat el fogják lopni"; „a kiállított tárgyakat befir­kálják, megcsonkítják, féldöntik." „Ki kell írni tehát egy csomó tilalmi táblát és őröket kell állítani. Ki vállalja ? Ki felel érte ? Kifizeti?"' „Még az is lehet, hogy tűz támad. Ki kell írni, hogy tilos a dohányzás." De hátha nincs igaza az Osztrák— Magyar Monarchia automatizmusáruik? Hátha nem fogják ellopni, befirkálni, megcsonkítani, fel­gyújtani? Hátha szeretni fogják, hátha vi­gyáznak rá, hátha nem mindenki csirkefogó, és hátha igaz az, hogy a szépség meghatja, jóra neveli az embereket ? (Diákkoromból emlékszem, hogy Párizs­ban az Iskolák utcájában üldögélő Montaigne szobrot a lányok tréfából sokszor kirúzsozták• Aztán másnap valaki más megnyálazott zseb­kendővel szépen letisztította a rúzst. Mind na­gyon szerettük azt a Montaigne szobrot, min­dig számon tartottuk, hogy ma rúzsos, ma pedig „kendőzetlenül egyszerű", „simplex munditiis". A legkedvesebb szobrunk volt. Ott értettem meg, mennyire az ember életéhez tar­tozhatik egy szobor, hogy a mulandóságnak és folytonosságnak jelképezésében, a lényeg és értelem kutatásában milyen szerepe is van a plasztikai művészetnek.) Igazán nem volna rossz egy modern plaszti­kai galéria a vári udvarokban. Nem volna rossz, különösképpen egy olyan városban, ahol még mindig kevés a szobor és még mindig sok a szobornak titulált emlékmű. 15

Next

/
Thumbnails
Contents