Budapest, 1967. (5. évfolyam)

3. szám március - Békés István: Szegény ember gazdagvárosban

Békés István Szegény ember gazdag városban I. Eltűnt pesti utcanép Elvitte őket a világ változása, a gazdálkodás fordulása, elsodorta őket a história szele. A pesti utca hajdani szegényeinek romantikája múltán botorság volna sóhajtozni. Keserves romantika volt az, szomorú romantika, a hányatott sorsok romantikája. De végleg feledésbe hullatni kár lenne az eltűnt pesti utcanépet, a pesti utcáról élőket, mert valaha valóság voltak, társadalmi képet színező, kort festő valóság, összetévő eleme az úgynevezett „régi jó időknek", amelyekben bőven akadt rossz is. Számos beszélgetésből, az elmúlt évek során, azt a tapasztalatot szűrtem le, hogy még tanult, iskolázott fiatalok — és nem egész fiatalok — is többet tudnak a régi Aquincumról vagy a Mátyás korabeli Budáról, mint a száz év előtti, a kalyibáiból kinőtt falu, a nyújtózkodó kisváros és a kölyök-metropolis vonásait egyesítő, kapitalizmusba törtető, fiatal fővárosunkról. S amit kalendáriumának fekete és piros betűs lapjaiból ismernek, arra is, a legutóbbi időkig, főleg polgárok és politikusok, mágnások és generálisok históriája van felróva. A gazdagodó város szegény embereinek történetéből még kevés fejezetet írtak meg. Legkevesebbet pedig azokról, akik a társadalmi osztályok határán hányódtak; nem „munkáspolgárok", de nem is ipari munkások — törpe egzisztenciák, kispénzűek, sovány jövedelműek, nincstelenek, éhhel élők, koldusok. Talán egy későbbi plebejus művelődéstörténet és korrajz tégláit rakosgatjuk, amikor itt néhány régesrégi pesti szegény ember tünékeny figuráját villantjuk fel. Száz évnek előtte már csak Pesten virágzott a dunavízhordó mestersége. A Pesttől nyugatra fekvő nagyvárosokban több-kevesebb évtizede működött a vízvezeték, sőt, a szomszédságban, a folyó jobb partján már Zsigmond király idejében, a XV. század elején, facsöveken a palotába vezetett tiszta forrásvízzel olthatta a szomját — ha nem is a köznép, de az udvar és a főnemesség. Ám Zsigmond, Ulászló, majd Mátyás budai vízműveit szétverte a törökdúlás, s a módosak-rangosak később Budán is jórészt tömlőben-puttonyban-hordóban hurcolt dunavízre fanyalodtak. — Donauwasser! A múlt század derekán még német szóval kezdte reggeli körútját a Lipótváros és a Terézváros utcáin a dunavizes. Aztán, a várossal együtt magyarosodva, harsány hangon így kiáltott fel a kapuk aljából az emeletekre: — Dunavíz! Itt a dunavíz! Friss a dunavíz! A víznek fogyni kellett, a dunavizesnek élnie kellett, s bár a mesterség az alja-mesterségek egyik legsilányabbika volt, a dunavízhordók teliszájjal, vaskos tréfákkal fűszerezve, cselédekkel csipkelődve kínálgatták portékájukat. Tavasszal, nyáron, ősszel kora hajnalban megjelentek a Duna-parton, s míg az asszony a csacsi-kordéra vigyázott, a dunavizes meg a legénye inaszakadtáig hordta a taligára a telemerített puttonyokat. A mesterség télen vált kínos-keservessé. A dunavízhordók előbb léket vágtak a folyó jegébe, aztán nehezen egyensúlyozva kapaszkodtak fel a csúszós, meredek, kiépítetlen parton a nehéz, fagyos víztartályokkal. Végre megindultak a közmegegyezéssel kihatárolt városrészbe. Míg a feleség lent ügyelt, hogy az értékes vizet meg ne dézsmálja valaki, addig a férfiak felcipelték a puttonyokat a törzsrendelőkhöz, vagy az alkalmi vásárlókhoz. Egy puttony víz ára 3 krajcár, de a taksa a házaknak a Dunától való távolságával és az emeletek számával növekedett. Minden emelet egy krajcárral drágította a dunavizet, s a Váci úton vagy az Országúton (ma: Múzeum körút) túl eső épületek lakói többet fizettek a dunavízért, mint a belvárosiak, vagy a terézvárosiak. A dunavizesek nehéz életű szegényemberek voltak mind, de némi rétegeződés csak kialakult közöttük. Akik a sűrűbben lakott, gyorsabban épülő kerületeket kaparintották meg maguknak, azoknak felvitte isten a dolgát. Olvastam olyan dunavizesről, akinek két kordéja volt, mind a kettőt ócska gebe, de mégiscsak 1 ó húzta. Az egyik dunavízhordó, egykorú adatok szerint, férjhezmenő lányával a Terézvárost adta hozományul — szabatosabban: a terézvárosi dunavízkihordás értékes monopóliumát... Népszerűségének zenitjén a Dunavízhordó népszínmű címadó hőse lett — aztán bekövetkezett a mélypont: a dunavíz ivásával is nyilván összefüggő 1866. évi nagy kolerajárvány, s ennek riasztó serkentésére az újkori pest-budai vízvezeték megtervezése. 1866 tavaszán fogtak hozzá a napjainkban már szüntelen javításra-bővítésre szoruló fővárosi vízművek építéséhez, s még ugyanannak az évnek végén megcsordultak a pesti házakban az első vízcsapok. A dunavízhordót elnyelte a vízvezeték. Adunavízhordó, elmerült a civilizáció süllyesztőjében, ám kortársa, a polgárosodó Pest éjjeli baktere: a bolt-őr átszerveződve, korszerűsödve, mint vagyonmegőrző vállalati alkalmazott, üzemek, telepek, gyárak őrzője — átvészelte az elmúlt századot. Persze: a daróc-szűrös, báránybundás, botosba, kucsmába bújt, fülvédőbe bugyolált, alabárdos pesti boltőr, és a villamos reflektorral, jelzőórával, kontrollkulccsal, riasztóberendezéssel felszerelt utódja között szükségképpen annyi a különbség, mint a kezdetleges, fal-ásó betörő és a technika minden A pesti dunavizhordó. Rajz a Vasárnapi Űjság 1865. évfolyamából 36