Budapest, 1967. (5. évfolyam)

3. szám március - Gyárfás Endre - ifj. Soproni Béla: Tér és idő

A tér „kikönyökölt a forgalmas főútvonalra" méterre innét, a téren. Öt esztendeig tartott. Nem öt találatért, hanem valami megfoghatatlan hiú ábrándért, valami olyasmiért, hogy egyszer majd elmondhassam: költő vagyok. A „pást" már eltűnt a térről. Itt állt, ahol ma az automatasor; roskatag sárga épület volt, hivatalos nevén „kerületi művelődési otthon". Irodalmi köre, melynek még megalakulásakor, igen-igen kamasz fejjel véletlenül tagja lettem, eleinte Karinthy Frigyes nevét viselte, később Nagy Lajosét. Minden péntek este találkoztunk. Kényelmes, ódon fotelek vártak, és újsütetű versek, novellák, drámák. Tizenhattól hetvenig minden korosztály képviseltette magát. Jobban izgultam, mint az ifi csapatverseny előtt, és zsebemben néhány tétova verssel beléptem azok közé, akik zsebükben — talán még izgatottabban — ugyancsak verseket hoztak. Mert a kritika szigorú volt, és gyakran igazságos. Jobban fájt, mint a tőrsuhintás a lábam szárán. És — akárcsak odaát a vívóteremben — nem lehetett visszavágni; egy megoldás maradt: legközelebb jobban kellett csinálni a kitörést. Jobban és jobban. Itt olvastam fel első drámámat, és itt kaptam először írásbeli bírálatot. Nagyszerű dolog az írásbeli kritika. Hát egy felnőtt ember nem röstelli, leül és elemzi, amit én kiagyaltam, és érvel és bizonyít — miattam? Aztán a másik véglet: a gőg. „Szerzői estek" a háziszínpadon, az első taps . .. És a viták. A soha le nem zárt és legtöbbször le sem zárható elvi, esztétikai viták, amelyek általában a parkban folytatódtak, vagy — fizetésnapon — a Nyanyában. igy neveztük a Sirályhoz címzett halásztanyát a Bajcsy-Zsilinszky úton. Most már a térről is látható a Nyanya — helye. Lebontották, hiszen aggastyán ház volt, aggabb, mint a Művelődési Otthon. Itt értek az első irodalmi csalódások. Egyik írótársnőnk másfél órás „módszertani tanulmánnyal" kaszabolt le bennünket. (Ekkor találkoztam először e műfajjal.) Meg amikor sokan izegve-mozogva vészelték át a más művét, hogy az első adódó alkalommal felolvashassák a sajátjukat. Iskola volt ez, akármit is mondanak, miniatűr Cambridge, kezdetleges Sorbonne, peripatetikus akadémia buszok fékcsikorgatása közepette. Mi minden tűnt el a térről az ócska házal együtt? Az irodalmi estek, a viták, a műkedvelő színjátszók, a szakkörök, a Nemzeti Szalon kiállításai, és még valami, de az talán nem is csak a térről. Virágok nőnek geometrikus formák közt, automata nyeli a pénzdarabokat, lengenekbillegnek a hinták, a díszkút — ez sem olyan régi—kiapadhatatlan forrásnak játssza meg magát. Sokasodnak a sétálók, a parkírozó kocsik, a pihenő hivatalnokok. Szaporodnak és sokasodnak az emlékek, és fáj minden eltűnő Otthon, minden leomló kocsma, minden útrakelő busz. Pedig új áll mindegyik helyébe, s az a fiú ott a pad szélén, lehet, éppen most formálja az első verset, az elsőt, amely megjelenik. Furcsán érzem magam. Ez a négyszögletű tér valamit a fejemre olvas. Hát már itt tartok, hogy emlékeket ébreszt?! Harmincéves vagyok. Kismamák fóruma