Budapest, 1967. (5. évfolyam)

3. szám március - Gyárfás Endre - ifj. Soproni Béla: Tér és idő

Hetenként legalább egyszer járok erre. Kilenc éves korom óta ismerem ezt a teret, sokat kószáltam itt, pedig sem az otthonaim, sem az iskoláim nem estek nagyon közel. Csak valahogy jó volt itt játszani, üldögélni, tanulni, még verset írni is. Emlékszem, itt írtam a verset, ameiy életemben először jelent meg „felnőtt" lapban. Engels tér. Keresem a padot, az egykori ihlet kemény bölcsőjét. Persze, már nincsen meg, azóta újabbra cserélték. És amint körülnézek a téren, hirtelen fölfedezem azt, amit már régóta tudok — csak nem figyeltem fel rá, akárcsak rokonaim arcának változására. Ez a tér már nem ugyanaz. Sőt, alig hasonlít a régire. Még a formája is más: téglalappá tágult a négyzet, kikönyökölt a forgalmas főútvonalra, mint a naiv író, aki az élet igazi áramlását szeretné látni. Pedig itt belül is áramlik az élet. Nemcsak a kisgyerekekre gondolok, nemcsak a nagyobbakra, amint rajztáblával az ölükben a kőkút méretarányait találgatják, nemcsak a pihenő hivatalnokokra, nemcsak a kötögető vagy sakkozó nyugdíjasokra — hanem az időbeli áramlásra, melynek egy-egy pillanatát (lehet az a pillanat két-három év is) csupán emlékezetünk őrzi. Nekem ez a tér jelentette mindazt, amit a cambridge-i diáknak a hihetetlenül zöld kollégiumkert, a Cam folyócska virágos partja, az őspark. Kamasz testem és lelkem itt vehetett részt olyan tréningben, amilyent a zsúfolt iskolák nem kínálhattak. Pengecsattogás hallatszik az átjáróházból. Ott van a vívóterem, oda jártam én is, ott rajzolt Sanyi bácsi tőre kék csíkokat a lábszáramra, ha gyengén sikerült a kitörés. De volt egy nehezebb asszó is, alig húsz Hivatalnoknők ebédszünetben Az autóbusz indulására várva TÉR ÉS IDŐ GYÁRFÁS ENDRE ÍRÁSA IFJ. SOPRONI BÉLA FOTÓI