Budapest, 1967. (5. évfolyam)

3. szám március - Pro Arte 1967

Sátrat szereztek nekik két teljes hétre, s a kis közösség gondoskodott a lakodalmi va­csoráról, amely ebben az esetben csípős mar­hagulyás volt. A vőlegény száz Szimfóniát kapott, a menyasszony babos ruhaanyagot s egy szandált. Ha majd bennünket köszöntenek így, gon­doltam, s Ezüstfűre néztem, aki hosszú lép­tekkel haladt mellettem, szinte átszelte a sö­tétséget: magas volt, a válla egyenes, és jó­kedvű szeme mandulaívű. A parton Pergament elvtárs már nem ült magányosan, vagy négyen-öten figyeltek a szavára s az égre, amely bolyhosán, puhán, mint valami óriás homály lebegett fölöttünk. A folyónál megálltunk. A nagy vizet és az éjszakát most nem választotta el a partvonal, egymásba folytak, s úgy tűnt, hogy az ég pe­remén is víz csobog. Álltunk egymás mellett, a vállunk összeért, a sima, fiatal bőrünk. Szentimentális, ostoba kérdések tolultak a nyelvemre, de hallgattam. Végül mégiscsak megszólaltam: — El tudnám képzelni veled a jövőmet — mondtam kigyúlt fülekkel. Ezüstfű felneve­tett. — Jó kis slágerszöveg — felelte gyorsan, és karcsú testével a vízre feküdt. — Gyere — kiáltott a barna sötétségből. Egy ideig egymás mellett úsztunk, de ő jobb úszó volt, s mindig távolabbról hallot­tam egy-egy szavát. Jókedvű, lobogó szavak voltak ezek, mind csupa felkiáltójel. És egy­szerre semmit sem hallottam. Körülvett a súlyos tömeg, az éjszaka és a víz, mint egy­nemű végtelenség. Egyszerre fázni kezdtem a párás, fullasztó sötétben. Se a lány, se a sziget, se a part! Minden eltűnt. Torkom­ban, bordáim mögött éreztem a félelmet, egész testemben féltem és tiltakoztam. Ezüstfű után kiáltottam, de a hangom hor­dóba fult. S a félelem, hogy hová tűnt a lány, és a magány, amely bekerített, kihúzta ka­romból az erőt. Gyors, görcsös, kapkodó úszással a partra igyekeztem. Reméltem, ta­lán itt találom Ezüstfüvet. De a lány nem volt ott. Komikusan ordítoztam, rohangál­tam végig a parton. Közömbös, kihunyó tü­zek, elszórt beszéd, nevetés, nagy testű, mozdulatlan meleg. Ezüstfű nagyon sokára került elő. Ültem a parton, kiégve, gyáván, szomorúan. Ott állt a lány, feszes bőrén vízgyöngyök, foga ke­gyetlenül nevetős. Leült mellém. — Begyulladtál, kiskoma? — ennyit kér­dezett, nem is csúfolódva, de minden re­ményt, minden álmot megsemmisítve ben­nem. — Odaát voltam — mutatott a túlsó partra —, ültem egy kövön, és hallgattam a zenét. Hülye zene, hülye szöveg, kispolgári maszlag, de azért zene. És közben az ember egész másra gondolhat. — Felállt. — Na gyere, kiskoma, menj szépen a barátaidhoz. Elindult, egyenes törzzsel, hosszú léptek­kel. Kurta, sötétszőke haján megcsillant a hold. Aztán a fény egyenes vállára csúszott. — Isteni a víz — szólt vissza jókedvűen. A nagy-nagy csendben, amelynek tartalma van, hallani lehetett Pergament elvtárs meg­fontolt, ünnepi szavait a megtisztult csillagok alatt. — Nem is tudjátok elképzelni, hogy a tejút milyen nagy. Olyan végtelenül nagy, hogy a fény útja egyik végétől a másikig éppen százezer évig tart. PRO ARTE A Fővárosi Tanács Végrehajtó Bizottsága Budapest felszabadulásának tiszteletére a múlt évben alapí­totta a PRO ARTE díjat (aranyérem és a vele járó pénzjutalom), amellyel évről évre a főváros fejlődé­sét, lakóinak életét művészi módon kifejező, kima­gasló alkotásokat jutalmazza. A díjat ez évben Barcsay Jenő, Kossuth-díjas érdemes művésznek a Hevesi Sándor téri Nemzeti Színház előcsarnokában elhelyezett márványmozaik kompozíciójáért és Fodor Imrének, a József Attila Színház igazgatójának, irányító-szervező tevékenységéért ítélte oda. Barcsay Jenő sokévtizedes művészi te­vékenységének egyik kiemelkedő monumen­tális alkotása a Hevesi Sándor téri Nemzeti Színház előcsarnokát díszítő mozaik-kompo­zíció. A mű — remek összhangban a márvány­burkolatú pillérekkel szépen tagolt előcsar­nok architektúrájával — komoly, ünnepélyes hangulatot áraszt magából, lelkileg előkészí­ti a közönséget a színház adta művészi él­mények befogadására. Az álló figurák har­monikus folt és vonalritmusa, a különféle márványdarabokból kialakított formák ne­mes fény és színhatása mély, időálló és kor­szerű emberi mondanivalót közvetít a mo­dern művészet eszközeivel. Barcsay újabb mozaikjai, köztük a most jutalmazott is, úgy tekinthető, mint a mester sokágú művészi munkásságának összegezésére irányuló tö­rekvés, amelyeknek sikere újabb nagy alko­tásokra lelkesíti majd az élő magyar művé­szet egyik kimagasló reprezentánsát. MTI Fotó — Mező Sándor felvételei 8

Next

/
Thumbnails
Contents