Budapest, 1967. (5. évfolyam)

3. szám március - Vészi Endre: Inasgyerek — mellékalakokkal (tárca)

színésznő kombinéban. Pistára néztem, széles arca égett, fülei pirosan lángoltak. Most kellene megmondani neki, most, hogy müyen embertelen, mennyire hideg és gonosz, s milyen gunyoros tud lenni, ha elrontok valami munkát! Most kellene beolvasni neki, amikor ilyen védtelen, amikor nem tudja szemét leszakítani a színpadról. Ismét előbbre jutottunk egy sorral, ezt a részt már leszelték a félhomályos nézőtérről a reflektorok kemény, sárga kardjai, itt már lemeztelenedett a színpad felé fordított arc. Odafönt pedig fokozódott a tombolás. Már több nő vett részt a játékban, a párok egymáshoz tapadtak, a rendező kergén és kéjesen ordítozott, senki nem vett tudomást arról, hogy a nézőtérről két fiú tapad a színpadhoz. — Bújj az ágyba! — vezényelt a rendező. A színésznő lehúzta cipőjét, s az ágyhoz szökellt. Most pedig a szeretőnek kellett mellébújnia. A belépő férj megdöbbenése ügyeden volt — holott minden megdöbbenés ügyeden! —, ismételni kellett. De most már minden fegyelem megszűnt. A színésznő kombinéja lágyan lebegve meszszi repült. — Pucéran! Pucéran! — kiáltott valaki, s a melltartó is lepattant a nő feszes, fiatal testéről. S ekkor Pistára pillantottam, s láttam, hogy ez a kegyetlen, gunyoros fiú, leejti az arcát, nem mer odanézni. Már nem is telt másra az időből. A rendező fölfedezett minket. Ott tátogtunk a fényben, bénán, tehetetlenül. — Ezek kicsodák itt ? — vijjogott furcsán, pánikszerűen. A jegyszedőnő elősietett, és válaszolt valamit. — Dobják ki őket a fenébe, így nem lehet próbálni! Kullogtunk kifelé a nézőtérről. Dél volt, korombarna félhomály. — Maga tehet róla — szólt kurtán és magázva Pista, mert nem tegeződtünk —, anynyira bámult! 3. Tejút a homokban Vasárnaponként barátaimmal kijártunk a szigetre. Megyerig villamoson utaztunk, majd tikkadt gyalogút következett, s a Dunán komp vitt át. A reggel még szürke vizén ilyenkor már kifeszültek a nyári nap erős sodronyai, s mintha azon lépkednénk, mint a kötéltáncosok! A szigeten sok volt az érdekesség, a munkások hevenyészett, ötíetes, hétvégi házai, az akácok szegte, izzó homoktisztásokon bátor tornamutatványok, a büfésátor mindenféle Ínyencséggel, és mindenütt a szikrázó fövényen barnára égett lányok. Az árnyékban megfontolt férfiak sakkoztak, szíjasak, inasak, a Dunában üvöltő fiúk vízipólóztak, a sátrak előtt családanyák kismosással bajlódtak. Volt, aki rejtvényt fejtett, mások családi dolgaikról, a közeledő háborúról beszéltek, vagy elnyúlva a homokban olvastak. És voltak, akik hallgattak, s a mozdulatlan eget nézték. A mozdulatlan kékséget, mely örökkévalóságával dühíteni is tud. Én Matadorral és Dromedárral jártam a szigetre, s ezek a fiúk mindenben különbek voltak, mint én. Úszás, birkózás, dupla szaltó, zsákfutás — mindenhez jobban értettek. Biztonságban éreztem magam az árnyékukban. Nem tiszteltek senkit és semmit. De Pergament elvtársat ők is megcsöndesedett figyelemmel hallgatták. Pergament elvtárs nem volt öregember, harminc körül járhatott, de vékony, világos bőre, a csontjára töppedt, s szőke haját is alaposan elhullatta. Középiskolai tanár volt, egészen addig, amíg egy diákszervezkedés miatt felfüggesztették, majd kitették a szűrét, és rendőri felügyelet alá helyezték. Végül aztán ez megszűnt, s így kijárhatott ide. Pergament elvtárs az egész nyarat idekint töltötte, mindig akadt számára hely, hol itt, hol ott valamelyik viskóban. Egy ízben a csendőrök közveszélyes munkakerülés címén elvitték, de másnap újra visszatért. A galaktika rejtélyét Pergament elvtárs szép júniusi és júliusi vasárnap délelőttökön igyekezett világossá tenni a feléje hajló koponyákban. Erektől feszülő, napégett, szeplős keze előrenyúlt, s a kvarccsillagoktól szikrázó homokba belerajzolta a tejútrendszert. — Látjátok — mondta diadalmasan, és kopaszodó feje kifényesedett —, a Tejútnak lapos, zsebóra alakja van. Ma is látom a tejutat a homokban. És ma is felmondanám Pergament elvtársnak a leckét a galaktikáról, ami azóta se hullott ki agysejtjeimből. Elmondanám neki, hogy tőle hallottam, hogy egész naprendszerünk milyen piszlicsár semmi a tejút milliárdnyi csillaga között! De Pergament elvtárs már rég nincs, és barátaimról, Matadorról és Dromedárról se tudom, léteznek-e, csak Ezüstfűvel találkoztam a múltkor a trolibuszon, de hát belőle meg olyan családanya lett, hogy karcsú ifjúságunk nevében gyorsan eltávolodtam tőle. Mert Ezüstfű maradjon meg olyannak, amilyen volt a szigeten, hiszen ő volt minden következő szerelem előképe. Pergament elvtárs éppen a Nagymedve vagyis a Göncölszekér napi mozgásának térképét rajzolta le, amikor meztelen vállamat egy sima arc hűvöse érintette. Óvatosan hátrapillantottam, ő volt, Ezüstfű, a legjobb tornászlányok közül való. Egy fiatal szobrász megmintázta őt először homokból, aztán márványba véste az arcát. Amikor később, a háborúban, rátaláltak erre a szobrászra, aki fagyottan hevert az ukrajnai országúton, ott volt a kenyérzsákjában ez a csodálatos női fej. Összeakadt a pillantásunk, nyílt, okos arcába néztem. Éreztem bőrének hűvös szappanszagát. — Este aztán megtekinthetjük a valóságban is — mondta öregbácsis, rezonáló hangján Pergament elvtárs, a született pedagógusok megszállottságával és konok, nyarat, napfényt kirekesztő tudományos tárgyilagosságával. Kétnapos ünnep volt ez, s az emberek java része mindkét napot idekint töltötte. Délután Ezüstfű bemutatott fivéreinek, közös sátruk volt a telepen. A két fivért látásból ismertem; magasak, izmosak könnyű járásúak, ugyancsak jó tornászok és nagy tréfamesterek. Az egyik ötvös, a másik ezüstműves. Meghívtak vacsorára a sátrukba. Szalonnát és kolbászt sütöttek nyárson, s amikor nem akartam zöldhagymát enni, nővérükre néztek és nagyot, széleset kacagtak. Már parázsba omlott a kis tábortűz, s lassú, puha rétegekben leereszkedett az este. Elfogultan, de eláradt boldogsággal beszélgettem Ezüstfűvel és testvéreivel, a családhoz tartozónak éreztem magam. Arra gondoltam gyermeki túlzással, sosem szakadok el tőlük, kiállók értük, és ők is értem. Ezüstfű szürkéskék szeme gyakran találkozott az enyémmel. Ez bátorított, hogy magamról beszéljek, arról, hogy jövőre felszabadulok és aztán mint segéd . . . .. . mint segéd, igen, és akkor mi lesz ? — Ezüstfű a szemembe nevetett, s nem tudtam, gúnynak véljem-e a szavait vagy érdeklődésnek. Valamit magyaráztam, hogy mennyi lesz az órabérem, hogy nálunk viszonylag jól fizetik a segédeket. . . . igen, jó, és akkor mi lesz ? — Ezüstfű megismételte a kérdést, szeme kékesszürkéjét a nevetés belülről átvilágította. Ez azonban csak pillanatig tartott, a zavar és a tétovaság, s megint a két fivér harsány, férfias tenorjára kellett figyelnem, s megint csak azt éreztem, ha ezek között élhetnék, ha itt családtag lehetnék, egész életem vígan alakulna. Szokatlan, fülledt este volt, párás, kékesbarna, s ez úgy érte az ember bőrét, mint egy nagy állat lehelete. Ezüstfű eltűnt a sátorban, majd újra előkerült. Fürdőruhába öltözött, s hívott, ússzunk egyet a Dunában, nincs annál csodálatosabb. Elindultunk a víz felé. Mindenfelé sárga meg piros tüzek. Az egyik tisztáson mandolinzene szólt, s a fiatalok táncoltak. Egy sátornál menyasszonyt és vőlegényt búcsúztattak énekkel, s biztatták, tűnjenek csak el a sátorban. A férfi is, a nő is sovány volt, hoszszú munkanélküliség állt mögöttük, s most a barátaik megrendezték ezt a nászéjszakát. 7 Szász Endre rajza