Budapest, 1966. (4. évfolyam)

2. szám május - Vargha Balázs: „Titkos éjjel a kaput kinyit-ják

Képünkön a budai Várhegynek a királyi palota és a Mátyás-templom közötti részét látjuk. A metszet szerkesztett kép, vagyis nem egyetlen reális nézőpontból készült rajzon alapul, hanem több — képelemek hiánya miatt egymástól pontosan el nem különíthető — nézőpontból adódó részletek összessége. A metszet nem érezteti a hely lejtési szögét; a házak építésmódja német jellegű; a homlokzatok az útvonalra merőlegesek, nem pedig, mint ahogyan a Vár utcáin nyilvánvaló, vele párhuzamosak. Ezenkívül ,,Fachwerk"-et, gerendával szilárdított falakat is látunk, ami itt tőlünk idegen. Mindezek ellenére képünk igen becses, mert azon felül, hogy Buda eddig ismert legkorábbi ábrázolása, számos olyan képelemet is tartalmaz, amelynek hitelességét az 1950-es években folytatott ásatások igazolták. A kép baloldalán Nagy Lajos palotáját látjuk, amelyet Zsigmond bővített az ún. „Friss palota" létesítésével. A kép balszélén látható torony az István-torony, amely nevét Nagy Lajos István nevű testvérétől nyerte. A torony előtt levő erkélyt a legutóbbi ásatások feltárták, és — vitatható módon — részben rekonstruálták. A palota zöme gótikus, csak az északi végénél látunk későbbi, Zsigmond korára utaló (proto) renaissance elemeket. Az említett ásatásokfeltárták mind az István-torony talapzatát, mind azt a kápolnát is, ami a Dunával párhuzamosan húzódó várfalat koronázó védőfolyosó északi (jobb) végénél látunk. Mai napig fennmaradtak a Duna felé húzódó erődítésnek mind a vele párhuzamos, mind a rá merőleges falvonulatai. A palotától jobbfelé haladva üres térség következik, ennek helyén egy, a palota-együttest a polgárvárostól elkülönítő árok és fal volt. A tovább jobbfelé következő templom a mai Dísz-téren volt Szt. György-templom, végül a kép jobbszélénél a Nagy-Boldogasszony-templom látszik. Ennek ábrázolása nagyjából eldönti a kép keletkezési idejét is, mivel a templomhajó bal végénél épülőfélben levő épületelemet látunk, ami nem más, mint a Mátyás-torony, erről viszont tudjuk, hogy 1470-ben épült. A kép tehát néhány évvel ez előtt készült. A Nagy-Boldogasszony-templom fölött, illetve mögött látható hatalmas torony a közeli Miklós-torony, a Domonkos-rend azonos nevű templomán. A fametszetű kép Hartman Schedel ,,Weltchronik"-jában jelent meg a nürnbergi Koberger kiadónál 1493-ban. A Krónika záradékából megtudjuk azt, hogy a művet Michael Wolgemut és Michael Pleydenwurff nürnbergi mesterek fametszetekkel illusztrálták, de hogy képünket melyik illusztrátor készítette, nyílt kérdés, ami megnyugtatóan aligha oldható meg valaha is. Dr. Seenger Ervin a ítlíOS tncl Q líDDUt líinUítlDlí Ezt a verssort, ezt a balladát, ezt a történetet mindenki ismeri. Budavár 1541-beli elfoglalásának, Török Bálint ármányos rabulejtésének ott a helye a magyar történelem tíz legnevezetesebb jelenete között. Nemcsak történeti fontossága rögzítette emlékezetünkbe, hanem Arany János balladája is. Ennek a nagyon ismert történetnek mégis maradtak rejtettebb epizódjai, amiket a ballada sem tett ismeretessé. A történeti források kanyargós, néha naiv, néha groteszk fordulataiból azokat választotta ki Arany, amelyek beleillettek tervébe,Török Bálint szerencsétlen sorsának összefoglalásába. Amire szüksége volt az egykorú leírásokból, azt néhány éles, színes, mozgalmas verssorral emelte ki. „Terec Balynt, az Barat zent Giergy Piaczan kyaltatak" — így szólt a régi leírás. A balladában nem kiáltatja Török Bálint, hanem maga hirdeti ki. (Idézem, bár nincs, aki ne tudná könyv nélkül gyerekkorától) Sárga lovát nyergelik atlaszra Ugy robog a budai piacra, Nagy sokaság közibe ugy léptet: Halljátok ezt ti budai népek! „ Áruló az, áruló a neve, Verje meg a magyarok Istene, Akt Budát — gyilkolom a fattya! Kettő közül egynek is feladja." (Ez a sárga ló gyerekfantáziánk álomképeinek csodaállata. Ilyen sárga, ilyen ragyogó ló nem volt a vándorcirkuszosok tarka paripái közt sem.) De annak a titkos éjjelnek a titkaitr amikor megnyitották a németeknek a kaput, homályban hagyta a motívumokat szigorúan rostáló költő. S átengedte fantáziánkban — ezt persze nem kritikának mondom — a romantikus szokványképek spontán sarjadzásának. Regényekben, kalandos filmekben az ilyen kapunyitáshoz elengedhetetlenül hozzátartoznak a fáklyafényben futkosó árnyalakok, a nyikorgó kercsztrudak, ledördülő vasláncok, meghőkölő páncélos lovak dübörgése a felvonóhídon. Dekoratív tablókra rákapott képzeletünk nagyot téved, mikor így egészíti ki a balladának ezt a sorát. Nem a nagykapuk egyike volt, amit kinyitottak akkor, hanem a német polgárok temetőjének berozsdásodott, indákkal benőtt kisajtaja, Boldogaszszony-temploma, vagyis a Mátyástemplom mellett. S maga a jelenet, ahogy a régi írások elmondják, éppolyan kínos, mint amilyen nevetséges. „Az bódog asszony cimeteriom" kiskapuja körül forgott a titkos trakta a vár alatt táborozó Roggendorf tábornok és a budai tanács két megbízottja között. Roggendorf — a balladában csak „szegény öreg", a neve említetlen marad — azt ígérte, hogy hatszáz magyar puskást küld be a kiskapun. Mert hiszen éppen az tetézte a nyomorúságot, hogy amint „török-magyar egyesült sereg" harcolt az egyik oldalon, úgy német és magyar egyesült a másik táborban. Roggendorf a magyar vezér-társát, Perényi Pétert sem avatta be az egész cselbe. „A magyarok iránti engesztelhetetlen gyűlöletében és gyanakvásában — írja Istvánffy — az összeesküvőket, kik életüket tették fel bizalmára, szemérmetlenül és otrombán rászedte, s háromszáz katonát kitevő négy német csapatot küldött az említett kiskapuhoz, meghagyva, hogy csendben, lábujjhegyen menjenek." Hogy apróra hogy történtek a dolgok ezen a titkos éjjelen, azt eltérően, de a fő dologban mégis megegyezve írják le a források. A „város istrázsa népe", vagyis a polgárság beavatott őrei a temetőben álltak, s tetették, hogy nem látják a kiskapun besorjázó németeket. Petrovics Péter magyar katonái feljebb tanyáztak, a pellengér és a tanácsháza táján. Ez a hely — bizonyosan nem tudjuk — a mai Dísz térnél lehetett. A magyar őrség megkérdezte az elöl jövő németektől : „Kik vagytok, adjatok jelt." Bár a Roggendorffal egyezkedő polgárok megmondták a jelszót, de a németek nem tudták mondani, sőt nyilván azt sem értették, hogy mit kérdez tőlük a strázsa. „Semmi egyéb jelt nem tudtak mondani, hanem csak: her, her, her" — írja az egyik forrás. Istvánffy leírása még színesebb: „A piacon először csavargók vették őket észre, kik nem lévén lakásuk, ott ténferegtek, vagy a kocsmák közelében bóbiskoltak. Amint ezek ökölnyi kődarabokkal megdobálták a benyomulókat, azok elkezdtek kiáltozni, elkezdték a dobot verni, egymást harcra biztatni, a támadókat kaszabolni." Súlyos harcászati hiba volt. Titkon belopakodók ne üttessenek dobot, ha dobálják őket. Erre következett aztán a németek kikergetése. A balladában: Nem aluszik a barát, felébredt; Török Bálint ruhát sem cserélhet: Az ellenség, ki nyakra, ki főre, Takarodik a várból előle. Az egykorú leírásban: „Ott azonközben sok ember kiáltani foga: Németek, németek, az városban vannak. És azon helyen mindnyájan reájok rohanának, és érkezvén Petrovicstól is az nép, a magyar fegyvert kivoná, az német hátot adta; és annyira őket vágni kezdék, hogy mindenik az kis ajtót, kin bejüttek vala, meg nem lelik vala, mert az falon is általsietve, egyik másikra, nyakára szökik vala." Istvánffy novellisztikus kidolgozásában : „Amint az a lopáson vagy gaztetten rajtakapottakkal történni szo-40