Budapest, 1966. (4. évfolyam)

2. szám május - Kulcsár István: A mikrorayonokról

Kulcsár István: A városépítészet négy lépcsője Vila a Szovjetunióban a Étlapokról Moszkva délnyugati városrészéten már épülő kísérleti lakótelep makettjének részlete (MTI Külföldi képszolgálat) A Szovjetunióban évről évre gyorsul a lakásépítés üteme. Az elmúlt két évben 155 millió négyzetméter alapterületű lakótér épült. (A szovjet normák szerint egy lakásra átlagosan 30 — 35 négyzetméter hasznos lakóteret számítanak.) Az idei program: 90 millió négyzetméter. Az 1966 — 1970-es ötéves terv előirányzata: a városokban, az üzemi és a szovhoz-településeken összesen 12 — 14 millió állami és szövetkezeti lakás épül. A szovjet szakfolyóiratok és újságok hasábjain folyó vitúk, továbbá a Nyegyelja című hetilap szerkesztőségében nemrégiben megtartott ankét résztvevői egységesen megegyeznek abban, hogy a városépítészet alapja, az elsődleges városépítészeti egység — a mikrorayon A mikrorayonok elve tulajdonképpen nem is a második világháborút követő gyors ütemű lakásépítkezés időszakában született, hanem már a harmincas években. Moszkva városfejlesztési terve — amelyet az SZK(b)P Központi Bizottsága és a Népbiztosok Tanácsa 1935-ben fogadott el — világosan kimondja, hogy az 1,5 — 2 hektár területű, kis házakkal beépített, nagy mennyiségű útvonallal átszelt lakótömbök helyett 9 —15 hektáros negyedeket kell építeni. Ugyanez a határozat felhívta a figyelmet arra is, hogy az iskolákat, óvodákat, orvosi rendelőket, mozikat e negyedek központjában ajánlatos felépíteni. A mikrorayon tehát nem tervezési módszer, hanem városépítészeti elv — szögezte le a Nyegyelja ankétján V. Skarikov, a moszkvai Városépítészeti Intézet igazgatója —, bár egyesek sajnos az előbbinek fogják fel. Ennek szomorú következménye az, hogy oly annyira különböző városokban, mint az üzbegisztáni Taskent, a nyugat-szibériai Novoszibirszk vagy a kirgiziai Frunze, sivár, egy kaptafára tervezett, csaknem egyforma „ikermikrorayonok" jelentek meg. Mindinkább elítélik a szovjet építészek az úgynevezett „megnövelt mikrorayonokat" is. A Moszkva délnyugati városrészében felépült 32 — 34. számú negyed például 60 hektáron terül el. Itt akarva-akaratlanul fel kellett adni azt az alapelvet, amely szerint a mikrorayon területére nem szabad beengedni a városi közlekedést. A 32 — 34. számú negyed útvonalain autóbuszok járnak; ellenkező esetben ugyanis a lakosok csak 10—15 perc alatt közelíthetnék meg a legközelebbi megállót. Milyen, mekkora legyen a mikrorayon ? Az első szempont: az ember Biztosítani kell tehát számára a kényelmet, a napfényt, a csendet, a zöldterületet, a kommunális és egyéb szolgáltatásokat, a nyugalmat. A szovjet szakemberek többségének véleménye szerint az ideális mikrorayon 6 — 12 ezer lakosnak biztosít otthont. (A nagy városokban ez a szám elérheti a 18—20 ezret is — a helyi körülményektől, adottságoktól, hagyományoktól függ ugyanis a lakóházak magassága.) Itt minden „közel" van: 150 — 200 méter a maximális távolság az óvodáig, a bölcsődéig, a tömbkonyháig (ahonnan hozatni lehet az ebédet, vacsorát, illetve, ahol félkész ételeket árusítanak), a klubhelyiségig. Legfeljebb öt percnyire van a kaputól az iskola, az élelmiszerüzlet, a kisvendéglő, az eszpresszó; 7 — 10 perc az út a metró-állomásig, az autóbusz- és trolibusz megállóig. Ez az elsődleges városépítészeti egység. A második lépcső: a lakótelep, amely még mindig néhányszáz méteres körzeten belül biztosítja a naponta szükséges objektumokat (magában foglalja a mozit, a sportlétesítményeket, a könyvtárat, a fodrászt, a házkezelőséget stb). A kerület — a harmadik „kiszolgálási" vagy városépítészeti egység — sok mikrorayonból te-A szviblovói lakótelep (Moszkva) részlete. Kényelemben talán itt sincs hiány, ám az egyéni jelleg hiányzik. Ez a lakótelep aligha különböztethető meg tucatnyi más lakóteleptől, amely az utóbbi évtizedben épült Leningrádban, Szverdlovszkban vagy éppen Taskentben 34