Budapest, 1966. (4. évfolyam)

2. szám május - Veres Péter: Húsz esztendő Budapesten

A csicsergő kenguru 1 rinden közösségben, műhelyben, hivatalban kialakul egyfajta \/l ^ely tolvajnyelv. (A nyelvészet olykor rajtakapja, de soha nem •*• éri utol ezt a véletlen, gyorsan alakuló-múló jelenséget.) Boldogult úrfikoromban egyik szerkesztőm „kengurunak" hívta az olyan kéziratot, ami szakmai szempontból kifogástalan volt, a tárgya is nagyon érdekes, de a megfogalmazása . . . úgy mondták: „antizsurnaliszta". Nyögvenyelős, lapos. Ha kezembe adta az ilyen művecskét, hogy a mondanivaló sérelme nélkül valamiképpen olvasmánnyá gyúrjam, imigyen utasított: „Tanítsd meg a kengurut csicseregni." A kenguru nagyon kedves tagja az élővilágnak. Európa sok állatkertjében, ahol jártam, — szemben a majompártiakkal, ragadozópártiakkal, medve- és fókapártiakkal, ha csak volt kenguru, mindjárt odacsatlakoztam. Régen rájöttem ugyanis, hogy Ausztráliának ez az őslakója nem csupán zoológiai különlegesség, hanem esztétikai szempontból és az antropomorfizálás tekintetében is egyedülálló jelenség. Azonfelül, hogy kenguruságban egyetlen más állat sem versenyezhet vele. De csicseregni nem tud. Talán meg sem tanítható. Biztos, hogy nagyon nehezen tanulná meg. De miért nem tud a kenguru csicseregni? És most már elhagyva a képes beszédet, akkor is, ma is még gyakran elgondolkozom rajta: miért is van az, hogy a tett, (sőt a gondolat) és a megfogalmazás közt nálunk — elég általánosan — szinte áthidalhatatlan szakadék tátong ? Mert tátong, és erről beszélni érdemes. Nem vagyok nyelvész, és nem is nyelvészeti probléma, amit fölvetek. Egészen más. Mi lehet az oka, hogy egy — mondjuk — zseniális útépítő mérnök, mihelyt arról van szó, hogy megmondja, amit óriási rutinnal naponta csinál, azonnal teljes csődbe jut ? Nyakatekerten, sután, érthetetlenül — tehát nem egyszerűen csak magyartalanul — dadogni kezd? (Az a szerkesztőségi szlogan igazában sántít. Nem arról van szó, hogy valaki kenguruságban verhetetlenül kenguru, de csicseregni nem tud. A hasonlat akkor volna pontos, ha egyébként az egész állatvilág csicseregne. Ahogy az egész emberi világ beszél.) Nem lehet ok az iskolai műveltség hiánya. Sőt, sokaknál magas iskoláik ellenére — vagy talán magas iskoláik miatt? — támad gátlás a gondolat és a megfogalmazás között. . . Igaz: a mi oktatásunk a fogalmazást nem nagyon tanítja. Vizsgarendszerünk, különösen felsőfokon, csak a tárgyi tudást bírálja, a válasz formájával nem törődik. (Még olyan vizsgáztatót is tudok, aki előtt gyanús „a jó sváda".) Meglepett annak idején, milyen sokat foglalkoznak a francia iskolák szövegelemzéssel, az elemi első osztályától az érettségiig: ez az alaptantárgy, a képzés gerince. Úgy mondták: a francia gondolkodás lényege a racionális tisztaság, világosság; a szöveg, a forma pontossága és körülhatároltsága visszahat a gondolatra. Aki jól megtanul szöveget elemezni, és aki a klasszikusok rendszeres tanulmányozásával megtanul egyszerűen, világosan fogalmazni, az megtanul ily módon gondolkodni is. A szövegelemzés tehát: a gondolkodás módszertana a francia oktatásban. Jártam újabban néhány magyar órán, láttam kísérleteket, nem is rossz tanárokét, a szövegelemzéssel. Bizony gyerekcipőben járunk. A fő baj azonban legtöbbször magukkal a szövegekkel van. A mi irodalmunk java, úgyszólván egész XX. századi irodalmunk — a szecesszió és az abból következő expresszionizmus hatásaként — nyelvalkotásra, nyelvújításra, eredetieskedésre ösztönöz. (Más formáiban archaizál vagy a tájnyelvekhez közelít.) Mindenképpen: iskolai szövegeink jó része olyan időből való, amikor a művészi írás programszerűen távolodott minél messzebbre a köznyelvtől. A francia nyelv — igaz — konzervatív; a francia finomabb társalgási nyelvben máig klasszikusoktól szentesített kész elemeket használnak, és bizonyos vonzatcsoportokat megmásítani: műveletlenség, illetlenség. De a franciák ezekből a nyelvi panelekből a legbonyolultabb gondolatok formáit is felépítik. Nálunk meg mintha a porrá őrölt cementtel kezdené mindenki. Arra pedig csak kivételes tehetségeknek futja; a legtöbb ember a megbízható sémák hiányában meglehetős gyatraságot produkál. íme, néhány sztereotip eset. Csak nagyon kevesen ismerik a mondatrészek szerves összefüggéseit; állandóan bajba kerülnek a vonzatokkal; művelt emberek szövegeit idézhetném, ahol nyüzsögnek az úgynevezett kontaminációk. Más: érzéketlenné válunk a szavakban és állandó szókapcsolatokban rejlő képek, metaforák iránt. „A bizottság körültekintő figyelemmel meghallgatta ..." A körültekintő figyelemben ott van a szem firtató mozgása; körültekintő figyelemmel csak megnézni, megvizsgálni lehet valamit; aki körültekintő figyelemmel hallgat, az figyelmetlenül hallgat. Ez csak a legkisebb; sokkal durvább, nevetségesebb példákat hozhatnék. A legáltalánosabb gyarlóság pedig és voltaképpen az összes többinek is ágya: a bonyolultság. Felelős érte alighanem az iskolai oktatás; az említett szecessziós-expresszionista stílus-eszmény, az a szemlélet, hogy a legegyszerűbb megformálás helyett a minél több kacskaringót, okos-oktalan „bővítményt", „Schönheitslinie"-t kérjük számon a „szépen fogalmazó" diáktól. Vagy talán még mindig az Osztrák-Magyar Monarchia copf stílusa kísért itt? Ahol minden kutya eb, minden krumpli burgonya, — minden cselekvés legalábbis „folyamatba tétel", és általában minden más, mint ami; egyfajta hivatali „préciosité" szabályai szerint. Ahelyett, hogy a nép hatolna be a hivatalokba, nemcsak mondanivalójával immár, hanem mondataivalis? ... Nem tudom. Hiszen a törvényeink meg a rendeleteink szövege is mostanában — minek finnyáskodjunk — egész jó. Amikor „megtanítottuk a kengurut csicseregni", többnyire nem az volt a dolgunk, hogy a szöveget szépítsük, hanem, hogy egyszerűsítsük, ha úgy tetszik, „szürkítsük", a rettentő bonyolult cirkalmasságokból kifejtsük a nagyon egyszerűen megfogalmazható értelmes gondolatot. Figyelem az emberek élő beszédét, módom van elég gyakran rá kongresszusokon, konferenciákon, magnetofonra fölvett szövegek lehallgatásakor, a televízióban egy-egy példázatom vitájában. Gyorsíró barátaim is fölpanaszolják: beszélni sem tudunk. Ritka ember, aki beszélni tud. Nem teszünk pontot, vesszőt, nem fejezzük be a mondatunkat, hibás egyeztetés, kontamináció, illogizmus — és főként: ugyanaz a cirkalmasság, körülményesség a beszélt nyelvben is, akár az írottban. Gond ez, és nem csupán a szerkesztő gondja. Elhiszem a franciáknak (és Marxnak), hogy a forma visszahat a tartalomra, a zűrzavaros, kusza, következetlen, túlbonyolított megfogalmazás magára a gondolkodásra . . . De hiszen óriási művészei vannak minálunk a legfinomabb árnyalatok pontos, szabatos, kristálytiszta közlésének! És olvasnak is minálunk az emberek. Itt, Budapesten, meglepően sokan és sokat. A hat éven felüli lakosságnak mintegy a fele tagja valamelyik közkönyvtárnak. Hát csak a mesét olvassák még mindig ? Az irodalom lényege, a megformálás szépsége, a közlés művészete még nem ragadja meg az olvasókat? Hogy tanuljanak belőle? ... írta (és rajzolta*): Mesterházi Lajos * Tévedés ne essék, szerkesztőnk nem áhitozik grafikusi babérokra, mint ahogy némely esetben irodalmi sajtónkban tapasztaljuk. A fenti rajz története a következő. A képszerkesztő a cikk elolvasása után sóhajtva megjegyezte: — Ti, írók, néha szinte megoldhatatlan feladatok elé állítjátok szegény képszerkesztőt. Elfeledkeztek róla, hogy képeslap vagyunk: cikkeinket képes-rajzos illusztrációkkal kell tálalnunk az olvasóknak, hogy gusztust kapjanak olvasásukra. Mi az ördöggel illusztráljam én ezt? — Mivel — válaszolt a szerző —. hát például ezzel. — Tollat ragadott és megrajzolta a cikk tárgyát képező csicsergő kengurut. Lelke legyen rajta, íme becsempésztem a lapba, annak bizonyságára, hogy írók között is akad — rajzi vonatkozásban — „csicsergő kenguru". (P. I.) 33